Megmondom őszintén, mikor megérkezett a felkérés a nagykövetségtől, hogy tartsak kétszer másfél óra magyart olyan dél-afrikai diákoknak, akik Magyarországra utaznak tanulni, eléggé megszeppentem, hiszen ez az időkeret szinte semmire sem elég, amikor egy olyan nehéz nyelvről beszélünk, mint a magyar. Gondoljuk csak végig; nekünk anyanyelvi magyaroknak természetes ahogy ragozunk, az igekötők helyes használatát is szinte az anyatejjel szívtuk magunkba, az iskolában pedig hosszú évekig volt lehetőségünk arra, hogy tökéletesítsük a helyesírásunkat. Ehhez képest kétszer másfél órában bemutatni anyanyelvünket és valami használható tudást adni olyanoknak, akik nem is hallottak róla korábban, szinte lehetetlen. Sőt, mint később kiderült, nem is a teljes időkeret állt rendelkezésre magára az oktatásra, mert szeretnének kicsit hallani az ország nevezetességeiről, az etikettről, a hasonlóságokról és különbségekről, továbbá a gasztronómiáról. (Ez volt az a pont, ahol erősen kellett uralkodnom magamon, hisz ha rajtam múlik, arról két napon keresztül tudnék beszélni egyfolytában.)
Végül az első napon átvettük a gyakoribb témaköröket érintő legfontosabb mondatokat, így a résztvevők megtanultak köszönni, bemutatkozni, megkérdezni, hogy mit merre találnak, vagy hogy éppen hogyan hívják az adott élelmiszert magyarul. Aztán elkezdtünk egy picit a ragozással is foglalkozni. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor realizálódott bennük, hogy a szóbeszéd, miszerint a magyar nyelvtan messze nem könnyű, igencsak helytálló.
A következő napon átvettük a korábban tanultakat, utána pedig diavetítéssel egybekötve mutattam be néhány magyar nevezetességet, majd igyekeztem a helyi szokásokról szót ejteni, azután a magyar konyha világába is elkalauzoltam őket egy disznóvágásról készült film levetítésével.
Azt kell mondjam, annak ellenére, hogy anyanyelvünk nem könnyű, meglátták benne a szépséget, így mindannyian nagyon várták, hogy magyarországi tanulmányaik ideje alatt kissé jobban elsajátítsák a nyelvet. Búcsúzóul a legügyesebb diákok megkóstolhatták a Túró Rudit (igen, feláldoztam egyet a dugi készletemből, mert a cél szentesíti az eszközt), illetve a Mese mézes linzert is, és úgy vélem, ezeket további gasztronómiai felfedezések fogják követni Magyarországon.
