A diaszpóra tudományos megközelítése

A külhoni magyar közösségek legalább két nagyobb kategóriára oszthatók. Egyrészt a határváltoztatások – elsősorban a trianoni békeszerződésben rögzített új államhatárok – következtében kialakult, ún. őshonos (autochton) kisebbségi közösségekre. Másrészt a migrációs eredetű (allochton) diaszpóra-közösségekre. A következőkben ez utóbbi közösségtípus főbb jellemzői kerülnek bemutatásra.
Buenos Aires - Magyar térPiros tojás ünnepélyDélafrikai Magyar Szövetség - muffinKarácsonyi istentisztelet

A fogalmi kereteket tisztázva, diaszpórának nevezzük azokat a 1) földrajzilag széttagolt migrációs eredetű makro-közösségeket, melyek 2) az őket körülvevő társadalomba integrálódtak, de nem teljesen asszimilálódtak, és 3) szimbolikus vagy objektív kapcsolatban állnak más területeken élő, de azonos származásúnak vélt rokon közösségekkel, valós vagy elképzelt óhazájukkal vagy anyaországukkal. Ennek az általános definíciónak a kiegészítéseként fontos megjegyezni, hogy a migrációs eredet – mint a diaszpóra alapkritériuma – elsősorban nem a tényleges, tehát a személyesen átélt migrációt jelenti, hanem az elvándorlás eseményének kollektív tudatban való megjelenését, szimbolikus, közösségformáló erejét.

Buenos Aires - Magyar tér

Külhoni magyarokkal kapcsolatos témák elemzésénél elsősorban az érintett közösségek lélekszámának kérdése merül fel. A magyar diaszpóra számszerű meghatározását azonban több tényező is megnehezíti. Egyrészt a befogadó országok nagy hányadában a népszámlálások alkalmával nem kérdezik meg az összeírt személyek etnikai-nemzeti hovatartozását. E tekintetben csak a születési helyet és az állampolgárságot veszik figyelembe. Ilyen feltételek mellett az emigráns magyarok leszármazottai sehol sincsenek magyarként feltüntetve, annak ellenére, hogy sokan közülük büszkén vállalják magyar identitásukat. Másrészt arról sincsenek pontos adataink, hogy a különböző emigrációs hullámokkal hány magyar ember hagyta el a Kárpát-medencét. Az első világháború előtt, a történeti Magyarország egyes régióinak teljes elnéptelenedését eredményező, főképp földnélküli parasztokból álló emigrációs hullám – paraszti exodus – etnikailag vegyes volt. A befogadó országok a magyar nemzetiségű bevándorlókat egy kategóriába sorolták az Osztrák-Magyar Monarchiából érkező más nemzetiségűekkel. A két világháború között kivándorló magyarok többsége pedig nem Magyarországról, hanem a szomszédos utódállamokból származott, így más ország állampolgáraként lett regisztrálva. Következésképpen a magyar diaszpóra számszerű meghatározásánál csak szakmai becslésekre hagyatkozhatunk.

 

Diaszpórában élő magyarok becsült létszáma

A magyar diaszpóra fejlődéstörténetében nagy törést jelentett a második világháborút követően kialakult felekezeti és politikai szegregáció. Míg a magyar ajkú zsidó egyesületek a náci Magyarország emlékétől elhatárolódva a kelet-európai askenázi közösségek felé orientálódtak, addig a katolikus magyarok a zsidó emigrációról tudomást sem véve, nemzeti emigrációnak kiáltották ki magukat. E felekezeti szétválást tovább súlyosbította a politikai hovatartozás kérdése, mely Magyarország szovjet megszállását és az államszocializmus kialakítását követően meghatározóvá vált. Az egymást követő, de jellegében eltérő – ’45-ös, ’47-es és ’56-os – emigrációs hullámok a diszpóra-közösségek lélekszámát jelentősen megnövelték, azonban belső, társadalompolitikai szegregációját is fokozták. Mindez a külföldön működő magyar szervezetek szétválásához és egymással ellentétben álló új szervezetek alapításához vezetett.

A magyar diaszpóra-közösségek életében a második világháború után kialakult megosztottság jelei ugyan még ma is fellelhetők, az abból fakadó konfliktusok napjainkra konszolidálódtak. Az 1980–90-es években megsokszorozódott azoknak a magyar diaszpóra-szervezeteknek a száma, melyek régebben működő szervezetek egyesülésével jöttek létre, függetlenül azok alapító tagjainak hitvallásától és politikai nézeteitől. Az ezredfordulót követően több olyan ernyőszervezet is alakult, amely regionális szinten köti össze a különböző országokban működő magyar intézményeket. Szembetűnő példái ennek: Európában a 2001-ben megalakult Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ); a tengerentúlon a 2004-ben alapított Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége (LAMOSZSZ).

A jelenkori magyar emigráció – a klasszikus kivándorlási hullámokkal összevetve – arányaiban kisebb, időben jobban eloszlik, s inkább gazdasági, mint politikai jellegű. Az újonnan kivándorlókról azonban még nem tudhatjuk: diaszpórává válnak-e, vagy idővel az őket körülvevő társadalomba asszimilálódnak, esetleg továbbvándorolnak vagy hazaköltöznek. A diaszpóralét lényegében egy hosszú távú jelenség, melyet az „idegenben élés” tartóssága jellemez.

Ausztráliai Magyar Református Egyház - Sidney

A diaszpóra és az anyaország kapcsolatát illetően, Magyarország az 1989-es rendszerváltást követően nyitott a határokon kívül élő magyar közösségek felé. Az anyaországi támogatások kezdetben azonban elsősorban a határváltoztatások következtében kialakult, szomszédos országokban élő magyar kisebbségi közösségek felé irányultak. Diaszpóra-közösségeket támogató törvények, fórumok és programok csak 2010 után jöttek létre. Ebben az évben fogadta el az Országgyűlés az ún. kettős állampolgárságról szóló törvényt (2010. évi XLIV. törvény), mely jogszabályi keretek között tette lehetővé a külhoni magyarok számára a magyar állampolgárság felvételének egyszerűsített eljárását, függetlenül attól, hogy a Kárpát-medencében vagy azon kívül élnek. Az egy évvel később elfogadott országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény (2011. évi CCIII. törvény) a külhoni magyar állampolgároknak szavazati jogot is adott. Itt fontos megjegyezni, hogy a nemzetegyesítésnek ez a formája nem egyedülálló és nem is új keletű Kelet-Közép-Európában. A környező országok többségében léteznek hasonló törvények. Visszatérve Magyarország nemzetpolitikájára, 2011-ben megalakult a Magyar Diaszpóra Tanács, melynek évente tartott ülései teret adnak a magyar diaszpóra-szervezetek vezetőinek egymás közötti, valamint a magyar kormánnyal folytatott párbeszédére. Az ezt követő években a Nemzetpolitikai Államtitkárság több olyan programot indított el – 2012-ben a Julianus Programot, 2013-ban a Kőrösi Csoma Sándor Programot, valamint a Mikes Kelemen Programot –, melyek kifejezetten a diaszpóra felé irányulnak. Ezek hatásairól még korai lenne messzemenő következtetéseket levonni. Az azonban bizonyos, hogy a magyar diaszpóra egyre nagyobb jelentőséggel bír a magyarországi nemzetpolitikák alakulásában.

A diaszpóra anyaországi támogatásának tekintetében az autochton/allochton megkülönböztetés kérdésénél is fontosabb annak tudatosítása, hogy a világban szétszórtan élő magyar közösségek helyzetének mindegyike egyedi. A feléjük irányuló segítségnyújtás nem lehet sikeres az ő saját lokális kultúrájuk és többes kötődéseik figyelembevétele nélkül. Fontos továbbá annak ismerete is, hogy az érintett közösségek miként viszonyulnak, hogyan értelmezik az anyaországi segítségnyújtás gesztusát és gyakorlatait. A magyarországi nemzetpolitika célirányos fejlesztéséhez és a külhoni támogatások sikeres kivitelezéséhez elengedhetetlen az érintett közösségek mélyebbre ható, átfogó ismerete: a kisebbségi és a diaszpóra lét hétköznapi megnyilvánulásainak és helyi szükségeinek feltérképezése. Ezen ismeretek összegyűjtése, rendszerezése és strukturált közzététele az erre hivatott kutatók és tudományos szakemberek feladata.

 

Gazsó Dániel

AJÁNLÓ BIBLIOGRÁFIA A MAGYAR DIASZPÓRAKUTATÁS SZAKIRODALMÁBÓL