Rendhagyó március 15-i ünnepély Sydney-ben
1. Prológus
Február utolsó napjai rendkívül tartalmasan és aktívan teltek számomra, hiszen egy végletekig kényelmes, biztonságos és ráadásul már megszokott életet készültem lecserélni a teljes ellenkezőjére.
Elbúcsúztam a családomtól, a kollégáimtól, a munkahelyemtől, Budapesttől, Magyarországtól, de még Európától is. A gyakorlatban ez csak a hónap végén történt meg, fejben azonban előtte már minden egyes nap megtettem ezt, és próbáltam gyakorolni és elképzelni azt az érzést, amit érezni fogok. Hiszen régóta tudtam már, hogy amennyiben lehetőséget kapok a Kőrösi Csoma Sándor Programban, azzal élni is fogok. És így is lett.
Rövid délkelet-ázsiai vízumváró kitérőt terveztem, mert elrepülésemkor még nem volt meg az engedélyem ausztrál részről, hogy beléphessek ebbe az "elit klubba", az átlagember számra csak bumerángok, kenguruk és koalák országának gondolt Ausztráliába.
Bizonytalanságom hamar tovatűnt, amikor maratoni repülés után a bangkoki reptéren a hajnali órákban fáradt szemem megakadt egy új e-mailen egy igencsak illusztris feladótól. Vietnami vízumváró kitérőm megkezdése előtt meglett a vízumom, ami Ho Chi Minh városban töltött időmet egy kicsit lerövidítette, de biztossá tette azt, hogy a következő 9 hónapot Sydney-ben tölthetem, régi kedvtelésemnek és hobbimnak a cserkészetnek szentelve az időt, a magyar kultúrát és nyelvet aktívan ápolva, új kapcsolatokat építve.
2. Hazám s Újhazám Te Mindenem!
Egy újabb, meglepően hosszú és kényelmetlen út után megérkeztem Sydney-be, ahol mentorom már várt. Ha a vízummal szerencsém volt, szerencsém van a mentorommal Römer-Toth Estherrel is. Vele és férjével, Cserhalmi Ottóval találkoztam Budapesten még januárban, így leszállásom után régi ismerősként üdvözöltük egymást. Már januárban láttam, hogy egy csupa szív, kedves és támogató emberről van szó, aki erején felül tesz meg mindent olyan dolgokért, amik a szívügyei. Márciusban e dolgok közé bekerültem én is, így az első naptól ismeretlen, de új otthonomként tekintettem Sydney-re.
Esther a sydney-i 66. sz. Papp Váry Elemérné magyar leány cserkészcsapat csapatparancsnoka, partnere Ottó pedig körzeti parancsnoki teendőket lát el. Esther Brazíliában született, de régóta Ausztráliában él, magyarsága azonban ezek ellenére megkérdőjelezhetetlen, a dél-amerikai és az ausztrál hatások azonban szintén észrevehetők, amikor beszélgetek vele. Elfoglaltam új otthonomat is – ami egy magyar és (volt) cserkész, Pósa Zoltán mentorhelyettesem háza – Sydney belvárosától távolabb eső elővárosban, a beszélő nevű Blacktown-ban, azon belül is Marayong városrészben. Nem csak ez teszi különlegessé Ausztráliát, de feltűnő, hogy mennyi földrajzi és természeti elnevezés származik a helyi őslakosok, az aboriginalok nyelvéből. 
Lakóhelyem egy külvárosi, már-már falusiasba hajló részen van, girbegurba utcákkal, rengeteg zöld területtel és barátságos emberekkel. Habár Sydney lakossága alig több mint 5 millió fő, tehát Budapest lakosságának körülbelül 2,5-szerese, területe a magyar fővárosénál 25-ször nagyobb. Így lehetséges az, hogy mindenkinek jut hely, zöld terület és privát zóna még a belvárosban is, de emiatt van persze az is, hogy bizonyos helyekre városon belül akár 2-2,5 óráig is tarthat az utazás. Egy irányban.
3. Cserkészet, Tánc, Magyar Iskola, Istentisztelet
Esther már készen állt a feladataimmal és házam elfoglalásakor közölte is velem azokat. Kedden tánc az idősekkel, szerdán tánc a Kengugro táncegyüttessel, akik profik, pénteken délutáni összejövetel és foglalkozás a magyar gyermekekkel és fiatalokkal a Délvidéki Magyar Szövetségnél, szombaton számomra a legfontosabb, a cserkészet és a heti gyűlések, vasárnap pedig illendő menni és tevékenyen részt venni a református istentiszteletben.
Két hétig tudtam minden feladatomat személyesen ellátni, ekkor azonban szinte egyik napról a másikra jött a hír és az állami utasítás, hogy minden csoportos tevékenység felfüggesztésre kerül. Kedden és szerdán még magyar nótákat dalolva táncoltunk idősekkel és fiatalokkal, pénteken az ifjúságot próbáltam kordában tartani és táncra oktatni a DMSZ-ben, szombaton a jövő őrsvezetőit képeztem ki a cserkészet keretében. De jött a hír – ami ugyan nem volt teljesen váratlan, de mégis sokkolt minket –, elmarad a március 15-i nagyszabású megemlékezés, amire a sydney-i magyarság már érkezésem előtt is nagyon nagy erőkkel készült.
Helyette azonban ekkor még lehetőség nyílt egy ökumenikus istentiszteletre március 15-én, amelyet a Sydney-ben élő magyar lelkész, Péterffy Kund vezetett, kiegészülve a magyarul gyönyörűen beszélő és olvasó Lawrence, azaz Lőrinc atyával.
Csodálatos istentisztelet és megemlékezés volt és csak hetekkel utána érződött az, hogy mennyire fontos volt a részvétel ezen az ünnepélyen. Kund és Lőrinc atya, valamint a hit, minden bizonnyal a legtöbb résztvevőnek erőt és kitartást adott a megváltozott körülmények megszokásához, az elénk gördített akadályok leküzdéséhez.
Hiszen az istentisztelet után ugyanúgy a sydney-i, a magyar, az európai, sőt szinte az egész világon a kulturális, gazdasági élet egy pillanatra oly hirtelen megállt. Legalábbis a fizikai megvalósulása, hiszen mi pár nappal később már azon dolgoztunk, hogyan vihetnénk át az életünket és munkánkat virtuális síkra.
