A burghauseni hétvégi magyar iskolában jártam. Folytathatnám úgy, hogy valami csodát láttam. De a jelző jelentése kötelez. Feleslegesen nem dobálózunk ezzel a szóval, mert elveszíti nemességét, kivételességét, leírhatatlanságát, és mindazt, amit magában hordoz. Én mégis bátran ki merem mondani, leírni, hogy a csoda megélésének részese lehettem. Láttam, hallottam, átéltem, megéltem minden pillanatát. Megkísérlem ezt megosztani. Átadni. Szétszórni. Azzal a belső vággyal, hogy ezek a csodák osztódjanak és szaporodjanak.
A kíváncsiság hajtott, és izgatottan vártam, hogy tizenéves gyerekeknek, lázadó tiniknek a BMI tagintézményében, Burghausenben vajon milyen módszerekkel, hogyan mutatják be a forradalom eseményeit. Jelentése, tartalma, témája nehezen megközelíthető, nagy kihívás. Gyakorló pedagógusként magam is átéltem évről évre. Mi a helyzet itt a diaszpórában? Forradalom, szabadságharc, eszmék, személyek, helyszínek, kor mind-mind megfoghatatlan, megközelíthetetlen, nehezen értelmezhető a magyar gyerekek számára, akik identitásukat szűk kis környezetükben élik meg. Elsősorban: a családban. No, meg a hétvégi iskolában. De megélik!
Már folyt a munka, amikor becsöppentem a megemlékezők kis csapatába. Mit csinál ilyekor az ember? Szemlélődik. Veszi az ingereket. Először a szem dolgozik. A látottak. Először nem is hall. A szemem megakadt a falra kifüggesztett szemléltető táblára. A forradalom eseményei időrendben, helyszínnel. De ami miatt nem tudtam levenni a szemem erről a „beszélő tábláról”, az a magyar régi, megsárgult újságcikkek. Gyerekek által kivágott és felragasztott cikkek. Pontos, korhű szemléltetés. Velük, köztük, általuk életre hívott történelem. Mennyi mindent üzen a látónak, hallónak, emlékezőnek ez a cikkektől megsárgult táblácska. Aki megálmodta, megcsinálta, összegyűjtötte, kivágta, felragasztotta, annak a téma, az üzenet a megemlékezés belső indíttatásból született. S mindezt a kamaszodó, lázadó, hazájuktól távol élő gyerkőcökkel.
Később kezdtem meghallani a körülöttem történteket. Az asztalt körbe ülték az ünneplők. Méltóságteljes aktív figyelem és fegyelem. Az asztal közepén egy hatalmas, hófehér karton már félig ragasztott képekkel és feliratokkal: 1956, lyukas zászló, MEFESZ, Gerő Ernő, Sztálin fejszobra, Nemzeti dal képekre bontott rajza, ÁVH, térkép, útvonal, Nagy Imre…
Nem láttam unalmas, unatkozó tizenéveseket. Csak aktív, kérdező, vágó, ragasztó, útvonaltervező gyerekeket. Akik úgy idézték fel az elmúlt történelem tiszta, szép, megrázó büszke pillanatait, hogy folyamatos tevékenykedésük ellenére egy pillanatra sem zökkentek ki az események, szereplők, helyszínek forgatagából. A 12 pontos követelés ismertetésénél lehetőséget kaptak, hogy fogalmazzanak meg ők is a mai korban is érvényes elvárásokat. Aztán megállapították közösen, hogy mennyire semmit nem érőek az 56-os pontokhoz képest. Sinkovics Imre szavalását követően ők is kedvet kaptak a Nemzeti dal elmondására. Kérdőív formájában megjelölhették, hogy milyen szempontok alapján nevezhetünk ma valakit jó hazafinak. És valóban. Ma milyen kritériumoknak kell megfelelni, hogy valaki kiérdemelje a „jó hazafi” minősítést? Még én is elgondolkodtam a lehetséges válaszokon.
Térjünk vissza a csoda felvetésére. Igen, itt megszületett! Izgalmas kérdés, hogy mitől tudott a BMI egyik iskolájában, Burghausenben az 56-os megemlékezés ünnepi ruhát ölteni. Több dolog játszott ebben szerepet, és ezek egymás nélkül nem tudták volna ezt létrehozni. Nézzük sorjában. Egyik fontos feltétele Incze Izabella, aki a csoport vezetője. Személyisége, értékrendje, magyarságtudata, hitelessége minta volt a gyerekek előtt. Ebből fakadó lendülete, kreativitása, igényessége magával ragadta ezt a nehezen megfogható korosztályt. Ösztönözte, motiválta, belső indíttatásból cselekvésre, együttgondolkodásra késztette őket. Sugárzó egyénisége, szuggesztivitása hihetetlen tiszteletet váltott ki a tizenévesekből. Valljuk be: őszintén személyiségfüggő a pedagógiai célok és feladatok eredményessége. Ezek a gyerekek jó kezekben vannak. Nemzeti öntudatuk megőrzése és erősítése a legjobb kezekben van.
Vállalkozó gyerekek nélkül nem lehet iskolát működtetni. És ők ezt vállalják. Suli után, este Németország egy kis szegletében oktatási keretek között fejlesztik, csiszolják magyar nyelvi képességeiket. És ők ezt láthatóan kényszer nélkül, mosolyogva vállalják.
A gyerekek szülei! Mennyire nélkülözhetetlen építő kövecske a rendszerben. Munka mellett komoly logisztikát, szervezést igényel a rendszeres megjelenés. Ők közvetítik családon belül a magyar identitás fontosságát. Ott dől el, hogy ezt megőrzik, életben tartják, műveltetik, vagy hagyják elveszni. A burghauseni magyar iskolában tanuló gyerekek szüleinél ez nem kérdés. Köszönet érte. Nagy felelősség ez a vállukon.
1956 hősei, mártírjai a burghauseni magyar iskolában megkapták a nekik járó tiszteletet és életszerű megemlékezést. Abban is biztos vagyok, hogy a forradalom és szabadságharc eseményei, szereplői, üzenete olyan nyomot hagyott ezekben a fiatalokban, amelyre biztonságosan lehet építeni a magyarságtudat és a nemzeti öntudat alapköveit.
