Édesapám az első világháborút a legmagasabb kitüntetésekkel és vitézségi érmekkel fejezte be, ezért 1922-ben vitézzé avatták. Vitéz Majthényi Istvánként az elsők között kapta meg ezt a rangot. Emiatt a kommunizmus kezdetétől osztályidegennek volt titulálva a családom.
Én katonai iskolába jártam Esztergomban. Ezeket az intézményeket azért hozták létre, hogy támogassák azoknak a katonáknak a fiait, akik anyagilag nem engedhették meg maguknak a későbbi továbbtanulást. Az iskolatársaim többségéhez hasonlóan az én apám is katona volt a világháború idején. 1949-ben érettségiztem, majd jelentkeztem az egyetemre, mert mérnök szerettem volna lenni – természetesen azonnal elutasították a jelentkezésemet. Ekkor elmentem segédmunkásnak egy gyárba. Később jött egy lehetőség egy átképző tanfolyamra, amellyel éltem, így hat hónap elteltével vasesztergályos szakmunkás lettem. Ezzel papíron megszűnt az osztályidegen státuszom. Újra beadtam a jelentkezésemet a mérnöki karra, de ismét elutasították azt.
Megtudtam, hogy Budapesten, a Műszaki Egyetemen is van felvételi lehetőség, így ott is megpróbáltam. Amikor a bizottság elé álltam, kérdezték tőlem, van-e behívóm. Mondtam, hogy nincs, de a szerszámgépgyárban dolgozom, mint vasesztergályos szakmunkás. A bizottságban három professzor és a párttitkár ült. A professzorok matematikából és fizikából vizsgáztattak, a párttitkár pedig a származásomról kérdezett. Nem vallottam be, hogy apám katona volt. Mivel volt némi földünk, azt mondtam, földműves családból származom. Így felvettek az egyetemre, és onnantól nem zaklattak, sőt, másodévtől már ösztöndíjat is kaptam. Így lettem híd- és szerkezetépítő mérnök az egyetem elvégzése után.
A kötelező szakmai gyakorlat elvégzését követően halimbai bauxitbánya beruházási osztályára kerültem, ahol épületeket és lakótelepeket terveztünk. 1956. október 23-án éppen Pestre utaztam ügyintézésre. Délután már a fővárosban voltam, amikor megindult a tömeg. Felemelő látvány volt, mindenki leírhatatlanul boldog volt, katonák, fiatalok és idősek együtt vonultak. Egy darabig tartottam a lépést a tömeggel, de mivel a villamosok már nem jártak, kimentem a Déli pályaudvarra, hogy hazautazzak Devecserbe. 1955 júliusa óta laktunk ott a feleségemmel, Borival az apósoméknál. A vonaton hazafelé a büfékocsiban jött össze az utazó nép. Koccintottunk a forradalomra, mindenki szidta a kommunistákat, és abban bíztunk, hogy végre vége a rendszernek.
Október 24-én Devecserben is megmozdultak az emberek. A főtéren lévő vörös csillagot egy traktorral és lánccal rántották le. A tömeg ujjongva figyelte, mindenki lelkes volt. Ezután a pártirodához vonultak, és követelték, hogy a párttitkárok jöjjenek ki. Amikor a párttitkár megjelent, valaki rálőtt. Emiatt a feleségem két unokabátyját később halálra ítélték, mert ők is abban a csoportban voltak, ahonnan a lövés érkezett. Végül az anyósom kimentette őket Jugoszláviába, onnan pedig nyugatra menekültek. A párttitkár egyébként felépült, Németországban gyógyították meg.
Devecserben volt egy kékparolis ÁVH-s, aki a rendet felügyelte. A forradalom napján ő egyszerűen felszívódott, november elejéig senki sem látta. Amikor előkerült, akkor is csak civilben mert az utcára lépni, annyira félt, hogy agyonütik. Kétféle ÁVH-s létezett: a zöldparolisok a határvédelemmel foglalkoztak, a kékparolisok pedig a politikai államvédelemnél szolgáltak. Utóbbiak voltak a nép leggyűlöltebb ellenségei. Már 1945-től vadásztak a csendőrökre és a magyar katonatisztekre. Kínozták, táborokba zárták vagy megölték őket.
Az ÁVH-sok visszaéltek a hatalmukkal minden téren. Budapesten hatalmas volt a lakáshiány a bombázások miatt abban az időben. Ha valakinek szép lakása volt, ráfogták, hogy a nép ellensége, házkutatást tartottak náluk, és „találtak” egy elrejtett fegyvert bizonyítékként. Az illetőt internálótáborba vitték, a családot vidékre telepítették, a berendezett lakást pedig egymás között osztották szét. Ez volt a módszerük.
Október 23. után a gyárban megalapítottuk a Forradalmi Munkástanácsot, amelynek én lettem a vezetője. A munkástanácsok léte azért volt különösen fájdalmas a rendszer számára, mert bizonyította, hogy a munkásosztály – amelyre hivatkozva a kommunisták a hatalmat gyakorolták – valójában nem támogatja az ideológiájukat. Egy pillanat alatt omlott össze a mítosz, miszerint a kommunizmus a munkások uralma. Minden munkahelyen voltak képzetlen, de hűséges párttitkárok és szakszervezeti vezetők. A munkástanács első dolga az volt, hogy ezeket az embereket eltávolítsa. Persze legtöbbjük addigra már elmenekült.
Sajnos a szervezet kiépítésére nem maradt idő, hiszen az egész mindössze két-három hétig tartott. November 4-én már lőtték Budapestet. Napokkal korábban hallottuk a híreket a Kossuth rádióban a közeledő tankokról. Nagy Imre az utolsó pillanatig könyörgött a nyugat segítségéért. November folyamán még bejártam dolgozni, próbáltuk életben tartani a munkástanácsot, de nem volt esélyünk.
November 25-én már nem mentem be. Egyik este egy munkatársam rontott be hozzánk, és azt kiabálta: „Laci, menni kell! Laci, menni kell!”. A városba visszatértek a párttitkárok, és az oroszok átvették az irányítást. A feleségem hét hónapos terhes volt, de mondtam neki, hogy nélküle nem indulok el. Végül beleegyezett, és együtt menekültünk el. Később kerestek minket a házunknál és a munkahelyemen is. Jó, hogy elmentünk, mert különben a gyermekem már egy fogolytáborban született volna meg.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésének köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található:
