Különleges az én helyzetem. Szórványban nőttem fel, ott is tevékenykedem, amióta az eszemet tudom, most pedig a diaszpórában próbálok szerencsét. Nem árt tehát, ha a lelkemben szépen szól az ének, hiszen csak így láthattam a vajdasági magyarság helyzetét is szépnek, és ez adott erőt a nehéz, kilátástalan helyzetekben is, hogy ne adjam fel, hiszen a magyarságért dolgozni nemes feladat.

Számomra soha nem volt igazán éles ez a szórvány–tömb–diaszpóra felosztás. Mindig úgy éreztem, hogy magyar vagyok – teljes jogú, igazi, egyetemes magyar. Nem tettem különbséget magyar és magyar között. Mindig ott dolgoztam a nemzetért, ahol éppen tartózkodtam: ha Temerinben, akkor Temerinben tettem a dolgom, ha a Szerémségben, akkor ott, ha Budapesten, akkor ott. Most úgy alakult, hogy Torontóban fogom ugyanezt tenni.

Végülis a sablon ugyanaz, csak a környezet változik. A cél is ugyanaz, a módszereket pedig majd kialakítom. Eddig is így volt ez. Ha zenét kellett tanítanom, azt tettem. Ha éneket, akkor azt. Ha táncot, akkor táncot. Ha az újságírásra volt szükség, akkor azzal foglalkoztam. A lényeg nem változott csak: mindig az egységes, egyetemes magyarságért dolgozni. 

A munkahelyemen, a Vajdasági Rádió és Televízióban szembesültem azzal, mennyire sokszínű hely is az, ahol élek. Tizenhat kisebbségi szerkesztőség működik ebben a médiaházban. Egy helyen dolgoztam a többségi szerb nemzetiségűek mellett ruszinokkal, szlovákokkal, románokkal, horvátokkal, csehekkel – és még sokakkal másokkal. Ez formál bennünket, formált amióta létezünk és élünk itt ezen a földön.

Annyiféle néppel és helyzettel találkoztam már – annyira szép és színes ez a Kárpát-medence, és mindenkinek megvan a maga kis története. Most ezt a kört fogom tovább bővíteni. Torontóban ugyanis lehetőségem nyílik találkozni azokkal, akik különböző okok miatt szakadtak el az őshazától. Az újságírói tevékenységemnek köszönhetően pedig olyan történeteket írhatok meg, ami mindenki számára tanulságos lehet.