amikor a hagyomány közösségi élménnyé válik
Falusi származásom okán sokan feltételeznék, hogy a disznóvágás, mint hagyomány, természetes módon a szívemhez nőtt. Az igazság azonban az, hogy gyermekkoromban kimondottan idegenkedtem ettől a téli szertartástól: a korai keléstől, a szagoktól, az állatok feldolgozásától – mindezt inkább kötelező nyűgként éltem meg.
Uruguayban azonban, 12 000 kilométerre a szülőfalumtól, teljesen új megvilágításba került ez az évszázados hagyomány. A disznótor előkészületei másfél héttel a rendezvény előtt kezdődtek, és már az első perctől világossá vált: itt nem pusztán a hús feldolgozásáról, hanem egy közösség összefogásáról, közös munkáról és örömről van szó. Estéről estére gyűltünk össze az otthonban: egyik alkalommal hurkát, másikon kolbászt töltöttünk, minden estére jutott valamilyen tevékenység. A hangulatot pedig nemcsak a lelkesedés, hanem az együtt énekelt népdalok – például a „Szederind rinda” – tették felejthetetlenné.
A generációk közötti együttműködés különösen szívmelengető volt: a huszonéves Rodrigótól a hatvanas éveiben járó Aurél bácsiig mindenki kivette a részét a munkából – ki a fűszerezésben, ki az éneklésben, ki a pálinka töltögetésben. A disznótor ily módon új értelmet nyert: hagyományőrzésből valódi közösségi élmény lett.
A rendezvény napján, június 26-án a déli órákban került sor a disznótorra, amely – eltérően az eredeti hagyománytól – nem vacsora, hanem ebéd formájában zajlott. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős államtitkár is, aki hivatalosan is felavatta azt az emléktáblát, amely az Uruguay Magyar Otthon 2014 és 2024 között megvalósult felújítását örökíti meg:
„Az Uruguay Magyar Otthon felújítása a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával valósult meg 2014–2024 között. A projekt hű tanúbizonysága a Magyar Kormány elkötelezettségének az egész nemzet iránt, amely magában foglal minket, a diaszpórában élő magyarokat is, akiket összeköt a közös nyelv, kultúra és történelem, ezáltal megőrizve nemzeti önazonosságtudatunkat.”
A hivatalos pillanatokat kulturális műsor követte. Felléptek argentin tangó táncosok, valamint a Magyar Otthon táncegyüttesei is, így az egyik házigazda Tündérkert Táncegyüttes is, amely az alkalomra egy különleges koreográfiával készült: az előadás egy kalotaszegi tánccal kezdődött, majd egy tradicionális uruguayi tánccal zárult. A produkció nemcsak látványos volt, hanem mély jelentéssel is bírt: szimbolikusan is kifejezte, miként élhet egymás mellett két kultúra egy ember identitásában, és hogyan válhatnak ezek a kultúrák egy közösség szerves részévé.
Így vált a disznótor másfél hét alatt hagyományból élménnyé, közösségi programból ünneppé – és számomra is egy olyan tapasztalattá, amely újraírta gyermekkori emlékeimet. Itt, a világ másik felén, Uruguayban megtapasztalhattam, hogy a magyar kultúra és közösségi szellem nemcsak él, hanem képes megújulni, alkalmazkodni, és új otthonokra találni.
Matanza húngara en Montevideo – cuando la tradición se convierte en experiencia comunitaria
El pasado 26 de junio, el Hogar Húngaro del Uruguay fue escenario de un evento muy especial: una tradicional matanza de cerdo, organizada por la comunidad húngara local. Esta celebración se transformó no solo en una experiencia gastronómica, sino también en un acontecimiento cultural y comunitario que ejemplificó cómo se puede conservar la identidad húngara incluso a miles de kilómetros del país natal.
Dado que provengo de un pequeño pueblo, muchos asumirían que la matanza de cerdos es una costumbre que me resulta cercana y entrañable. Pero la verdad es que, de niña, este ritual invernal me resultaba ajeno e incómodo: los madrugones, los olores intensos y el procesamiento de los animales eran más una carga obligatoria que una tradición querida.
Sin embargo, a 12 000 kilómetros de mi aldea natal, aquí en Uruguay, esta antigua costumbre adquirió un nuevo significado. La preparación del evento comenzó una semana y media antes, y desde el primer momento quedó claro que no se trataba simplemente de faenar un animal, sino de reunirse, trabajar juntos y compartir la alegría del encuentro. Cada noche nos juntamos en el Hogar: una noche preparamos morcillas, otra noche chorizos – cada jornada tenía su propia tarea. La atmósfera estuvo marcada no solo por el entusiasmo, sino también por las canciones populares que cantábamos juntos, como la entrañable “Szederind rinda”.
La cooperación intergeneracional fue especialmente conmovedora: desde Rodrigo, de 23 años, hasta el señor Aurél, de más de 60, todos aportaron su parte – ya fuera en la sazón, en el canto o en repartir un buen trago de pálinka. La matanza se transformó así en una vivencia colectiva que dio nuevo sentido al acto de conservar nuestras tradiciones.
El evento culminante tuvo lugar el 26 de junio al mediodía – adaptándose a las costumbres locales, se sirvió como almuerzo en lugar de la tradicional cena. Nos honró con su presencia Péter Szilágyi, Secretario de Estado para la Política Nacional, quien inauguró oficialmente una placa conmemorativa que deja constancia de la renovación del Hogar Húngaro entre 2014 y 2024:
“La renovación del Hogar Húngaro del Uruguay se realizó con el apoyo de la Secretaría de Estado para la Política Nacional de la Oficina del Primer Ministro entre los años 2014 y 2024. Este proyecto es fiel testimonio del compromiso del Gobierno de Hungría con toda la nación, incluyendo a nosotros, los húngaros de la diáspora, unidos por una lengua, una cultura y una historia comunes, preservando así nuestra identidad nacional.”
Tras los actos oficiales, el público pudo disfrutar de un programa cultural. Se presentaron bailarines de tango argentino, así como los grupos de danza del Hogar Húngaro, incluyendo al conjunto anfitrión, Tündérkert, que preparó una coreografía especial para la ocasión: el espectáculo comenzó con una danza tradicional de Kalotaszeg y concluyó con un baile típico uruguayo. La puesta en escena fue no solo vistosa, sino profundamente significativa: representó simbólicamente cómo pueden convivir dos culturas en la identidad de una misma persona y cómo ambas se integran en el corazón de una comunidad.
Así, en apenas semana y media, la matanza se convirtió en una experiencia, una celebración comunitaria – y para mí, en una vivencia transformadora que reescribió los recuerdos de mi infancia. Aquí, en el otro extremo del mundo, en Uruguay, pude experimentar que la cultura húngara y el espíritu comunitario no solo siguen vivos, sino que tienen la capacidad de renovarse, adaptarse y encontrar nuevos hogares.
