A Tolna megyei Dombóváron születtem egy olyan családban, amelyben a népművészet szeretete meghatározó volt. Fazekas édesapámtól a népi motívumok és formák, óvónő édesanyámtól a népmesék és népdalok szeretetét tanultam egészen kicsi koromtól. Szüleim rajongva szerették, szeretik Erdélyt és azon belül is Székelyföldet, így hamarosan engem is magukkal vittek. Kisiskolás koromban minden nyáron Erdélybe utaztunk felfedezni a vidéket, és megtapasztalni az erdélyi magyarok vendég-szeretetét, barátságát. Ezek a kapcsolatok és emlékek elkísértek, természetesnek tartom, hogy a külhoni magyarság szervesen a nemzet része.

2006-ban Angliába költöztem, diplomát szereztem, és a kereskedelemben helyezkedtem el. A kint töltött 13 év alatt személyesen is megtapasztalhattam, hogy mit is jelent külhoni magyarnak lenni. Számos érdekes emberrel és kultúrával ismerkedhettem meg, amelytől gazdagabb és nyitottabb lett a szemléletem. Ugyanakkor, sokat tanultam saját kultúrámról és annak jelentőségéről a világban. Megtapasztaltam, hogy dolgok, amelyek teljesen természetesnek tűntek Magyarországon (szokások, hagyományok, ételek) hirtelen eltűntek az életemből. Rádöbbentem, hogy milyen gazdag kultúra a miénk, és hiánya milyen sivárrá és szürkévé teszi a mindennapokat. Rájöttem, hogy a magyar az egyik legkülönlegesebb nyelv, amely meghatározza a gondolkodásunkat és a világról alkotott képünket. Mindennapos tapasztalatom volt az is, hogy a legtöbb ember, akivel találkoztam, semmit sem tudott a magyar kultúráról és történelmünkről. Ilyenkor sokat meséltem, és ahol csak lehetett, jó hírünket vittem a világban.

Ezért is tartom a diaszpórában élő magyarok szerepét nagyon fontosnak, mintegy kapocsként működnek a magyarság és a világ között. Izgatottan várom a közös munkát a melbourne-i magyarokkal, nagy kitüntetésnek érzem, hogy segíthetek nekik és egyben tanulhatok is tőlük.