– Tíz évvel ezelőtt, amikor még a gyerekeink picik voltak, úgy láttuk, megelőznénk az elszigetelődésünket, ha rendszeresen összejönnénk, megismernénk egymást, kicserélnénk a gondolatainkat és a receptjeinket – tekint vissza a kezdetekre Parrainer Márta. Az innsbrucki, 2015 óta hivatalosan bejegyzett Bóbita Gyermekcsoport Egyesület elnöke, miután befejezte Csurgón a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban folytatott tanulmányait, húszévesen került Tirolba. Szociálpedagógusi főiskolai diplomáját is Tirolból hazajárva szerezte meg a Nyugat-Magyarországi Egyetemen. Osztrák férjével ma két gyermeket nevelnek: Koppány kisfiuk tíz-, Matilda kislányuk hétéves.
Parrainer Márta
A csoport másik alapítója, Kausz Gyöngyi is húszéves volt, amikor útja Budapestről Innsbruckba vezette; ő ilyen irányú tanulmányait követően a vendéglátóiparban szerzett gyakorlatot. Jázmin kislánya most 11 éves, két évvel ezelőtt pedig egy ikerpárnak adott életet, jelenleg Petrával és Laurával gyermeknevelési idejét tölti, s ebben férje, Krisztián a legfőbb támasza. Gyöngyi ez idő alatt is szívén viseli a Bóbiták sorsát és alaposan kiveszi a részét a szervezéssel járó háttérmunkákból.
Kausz Gyöngyi, családjával
Nem sokkal az akkor még Gólyának nevezett csoport megalakulása után a gazdasági területen tevékenykedő Rupert-Csonka Kata is csatlakozott a nagyszerű kezdeményezéshez. Az ő Júlia kislánya ma tíz-, Max kisfia pedig ötéves. Kata az innsbrucki Magyar Diákotthon és Kultúrcentrum irányításában is Szabados Péter elnök legfőbb segítsége, a Bóbiták Egyesületben pedig az elnök-helyettesi tisztséget tölti be.
Rupert-Csonka Kata
Megalakulásuk pillanatától kezdve a tagcsaládok – akik alig változtak az évek folyamán – havonta rendszeresen összejönnek, sütnek-főznek együtt, játszanak, barkácsolnak, felkészülnek az egyházi és a nemzeti ünnepekre, a gyerekekkel verseket, népdalokat tanulnak és bizony a sporttevékenység sem marad ki a programból. „Sokat járunk kirándulni, túrázni, síelni, korcsolyázni, mert mindannyian természet- és sportkedvelők vagyunk” – magyarázza Rupert-Csonka Kata. Elmondja azt is, hogy mind a tíz-tizenkét Bóbita-család kellően aktív, és a közös tevékenység összetartó társasággá kovácsolta őket. A családok jó kapcsolatban állnak egymással, szorosan kötődnek egymáshoz, még akkor is, ha nem mindegyiküknek Innsbruck a lakhelye: nyolc család lakik Innsbruckban, a többi attól hozzávetőlegesen harminc kilométeres távolságon belül él, de a változatos Bóbita-programok összehozzák őket.
Két kezdeményezésükre méltán büszkék a Bóbita alapítói és vezetői: a gyermekrorátéra és a jótékonysági előadásra, amit minden évben megszerveznek.
Rorátéra advent első vasárnapján, a távolabbról érkezőkre tekintettel nem korán reggel, hanem délelőtt gyűlnek össze az innsbrucki Magyar Házban, és az első adventi gyertyát is ekkor gyújtja meg valamelyik csemete. A magyar oktatás alsós diákjaival és a Magyar Egyházközséggel közösen szervezett, bensőséges hangulatú programot minden esetben meleg kakaó, friss kalács, kekszdíszítés és adventi barkácsolás kíséri.
Jótékonysági estjeiken – amelyet már négy alkalommal megrendeztek – a Bóbita-gyerekek néptánc- és népdal-előadással, az anyukák pedig, elsősorban Dániel Angéla, minden Bóbita-gyerek pótnagymamája és Kausz Gyöngyi konyhaművészetének köszönhetően, háromfogásos vacsorával örvendeztetik meg a vendégeket, az est bevételével pedig magyarországi gyermekotthonokat támogatnak. „Nem véletlen, hogy így döntöttünk, hiszen kisgyermekes családokként feladatunknak éreztük olyan fiatal anyák és gyermekeik segítését, akik nehezebb körülmények között kénytelenek boldogulni” – tájékoztatnak a hölgyek, s hozzáteszik, hogy az utóbbi három alkalommal a bevételt személyesen adták át a Marcali Gyermekotthonnak. „Szeretnénk az otthonból néhány gyereket pár napra elhozni hozzánk, és a mi gyerekeinket is elvinni néhány napra oda, hogy lássák: ilyen is van” – vázolja terveiket Kausz Gyöngyi, és megjegyzi még: a gyerekeiknek is jó tudniuk, hogy egy évben egyszer nehezebb sorsú társaik segítéséért táncolnak.
S hogy mi mindennel foglalkoznak még a Bóbiták? Azt felsorolni is nehéz! Például farsangi mulatságot szerveznek – mint most február 4-én is – vidám, játékos programokkal, gyermekdiszkóval, tombolával és jobbnál jobb ötletekkel, utóbb például a jelmezben érkezők ingyen fánkot és üdítőt kaptak! Ezen alkalmakkor különösen is érvényesül Cili anyukájának, Báthori Krisztinának a sminkelés terén (is) jellemző hozzáértése: ő végzi el a gyerekek farsangi arcfestését, e mellett barkácsol, sütit süt, és mindenben segít, amiben csak tud. Gréta anyukája, Berecz Kriszti szintén foglalkozik sminkeléssel, és ahogy a Bóbita-vezetők mondják róla, ő is nagyon kreatív, csupa ötlet.
A Bóbiták ott vannak Innsbruckban a Magyar Házban a nemzeti ünnepi megemlékezéseken is: a március 15-i és az október 23-i ünnepségeken a Bóbita-gyerekek is gyakran énekelnek, táncolnak, szavalnak.
Mert bizony a Bóbita-gyermekek életkora is egyre magasabb – ezért is változtatták meg a csoport nevét Gólyáról Bóbitára –, nagy részük időközben iskoláskorúvá vált. És itt kell megemlítenünk, hogy e családok esetében a másik erős összefogó erő a magyar anyanyelvi oktatás, mivelhogy annak alsó tagozatán most már a Bóbita-gyerekek is jelen vannak. Mi több, Szonja anyukája, Benkő Tímea a főiskolai tanulmányait követően Parrainer Mártánál töltötte szakmai gyakorlatát; három éven át volt társa a tanításban, és ma is lelkes Bóbita-tag. „A magyar oktatás alsó tagozatos tanulóinak a családjai közül a többség csatlakozott az egyesületünkhöz – veszi át a szót az iskola pedagógusa, Parrainer Márta. – Velük rendszeresen találkozunk, hiszen minden hétfő délután van tanítás, így a gyerekekkel és a szülőkkel is egyszerű a kapcsolattartásunk. Amikor egyesületünk az innsbrucki magyar katolikus egyházközséggel vagy az Innsbrucki Magyar Egyetemisták és Akadémikusok Szövetségével közös rendezésű, kisdiákjaink szereplésével is együtt járó eseményekre készül, például nemzeti ünnepekre, gyermekrorátéra vagy karácsonyra, ilyenkor a magyar oktatás utolsó fél- vagy negyedóráját rendszerint próbával töltjük. Itt is mindig számíthatunk az anyukák segítségére, akik ilyenkor bejönnek az iskolába és együtt énekelünk. A magyar oktatás nagy segítség számunkra a közösség összefogásában. A jövőben is elsősorban velük fogunk tudni együttműködni” – szögezi le Parrainer Márta, akitől megtudjuk azt is, hogy egy-két Bóbita-gyerek az innsbrucki cserkészcsapatnak is tagja. Nagy örömükre pár évvel ezelőtt a néptáncoktatáshoz is hozott a Bóbitákhoz szakmai segítséget a sors, Majer-Müller Zomilla személyében ugyanis új tag s vele új család érkezett a városba és ezzel együtt a Bóbitákhoz. Zomilla, a kétgyerekes anyuka – a 10 éves Max és a 7 éves Emília édesanyja – nagy segítség a tánckoreográfia összeállításában és betanításában.
Nemrég a völs-i Interkulturális Fesztivál rendezői fel is kérték a kis Bóbitákat, hogy néptánc-előadással lépjenek fel rendezvényükön. A csoport egy hazai felnőtt néptáncegyüttest és kórust is meghívott erre az eseményre, így 2017-ben a Somogy megyei, nagyatádi Művészeti Iskola diákjaival együtt vesznek majd részt a „Schwarz und Weiss” (Fekete és fehér) Fesztiválon. A nagyatádi zeneiskola fúvószenekarát is meghívták, ők a május 1-jét megelőző hétvégét töltik Tirolban: játszanak Völs-ben és fellépnek Innsbruckban a Magyar Házban is a pénteki klubesten. A Bóbiták a völs-i programokat együtt szervezik a helyi osztrák cserkészcsapattal.
Völs településsel egyébként azért (is) ilyen szoros a Bóbiták kapcsolata, mert Parrainer Márta ott él, az Eltern-Kind Zentrumban dolgozik immár hét éve. A várandósság idejétől a gyermek kisiskolás koráig a családokat segítő Zentrumot meg is nyerte ahhoz, hogy a Bóbiták kisbabás családjai – Kausz Gyöngyi kezdeményezésére – havonta egyszer, minden hónap utolsó péntekén ott Baba-Mama Klubot tarthassanak a Tirolban élő magyar védőnő részvételével. A foglalkozásokon a védőnő tanácsadására számíthatnak, emellett a kisgyermekes családok barkácsolnak, énekelnek, verselnek, még táncházat is rendeznek a legkisebbeknek. A Bóbita Egyesület esetenként a völs-i cserkészotthont is kibérli, grillezések vagy karácsony előtti kekszsütések alkalmára.
Csodálatos látni, hogy mindenki azt adja hozzá a Bóbita-csoport működéséhez, amihez a leginkább ért: Vanda anyukája, Egyedné Siági Orsolya például a fotózást vállalta és a csoport Facebook-oldalát kezeli, férje, Peti pogácsájával pedig aligha kelhet versenyre bárki is! „Ők a csapatunk magja. Ha munkáról van szó, rájuk mindig lehet számítani” – egészíti ki az eddigieket Parrainer Márta.
Szó mi szó, talán nem is annyira a kezdeményezés eredeti, hiszen máshol is előfordul, hogy családok összejárnak és közös szabadidős foglalkozásokban együtt vesznek részt, de az a tény, hogy mindezt ilyen hosszú időn keresztül folyamatosan teszik, ráadásul a tevékenységet még intézményesítették is és egyesületi kereteken belül, szervezeti formában működtetik, meglehetősen sajátosnak, de még egyedülállónak is tűnik. S még az sem szegi a Bóbitát irányítók kedvét, hogy a kancelláriahivatalnál a népcsoportok támogatására szánt források hovatovább csökkennek, az ausztriai pályázatokon eddig még sosem jártak sikerrel, Magyarországon pedig kevés olyan pályázati lehetőség van, amelyen ők is szerencsét próbálhatnának. Egyelőre a beszedett tagdíjakból gazdálkodnak, s közben folyamatosan keresik költségvetésük kiegészítésére a szóba jöhető lehetőségeket.
Végül megkérdeztem beszélgetőpartnereimtől azt is, van-e a Bóbita családokban vegyes házasság. Nem kellett messzire mennünk, hiszen éppen az egyesület elnökének, Parrainer Mártának a férje osztrák. Harald azonban nemhogy neheztelne hitvestársa magyar közösségi tevékenysége miatt, ellenkezőleg: megtanult magyarul, és amiben tud, ő is segít. Egyébként is jellemző, hogy a nem magyar anyanyelvű családtagok is részt vesznek a közösségi életben: asztalokat, székeket pakolnak, felszolgálnak, s még ha nem is értik teljesen a gyermekek színpadi szereplését, a műsor hangulatát ők is átérzik. S ami még nagyon érdekes: a Bóbita-kirándulásokon az ő jelenlétükben is magyar nyelven folyik a társalgás. Ha mégis megesik, hogy valaki németül kezd el beszélgetni, annak is az lesz a vége, hogy egyszer csak magyarul folytatják – mesélik a hölgyek.
– A gyerekeknél kell nagyon észnél lenni, ők előbb váltanak nyelvet – jegyzi meg Parrainer Márta, s elmondja, hogy magyarórán bizony megesik, hogy ha adott kezdőbetűvel szavakat kér a diákoktól, előbb német kifejezést mondanak, s azt is gyakran észreveszi, hogy szünetben két-három magyar gyerek németül beszélget egymással.
Kausz Gyöngyi is ugyanezt tapasztalja a kislányánál: ősszel, a Magyarországon töltött nyári szünidő után Jázmin nagyobb arányban használja a magyar nyelvet, ám a tanítási időszak előrehaladtával ez fokozatosan csökken. „Hiába magyar az anyanyelvük, hiába beszélgetünk otthon magyarul, ettől még a gyereknek minden második szava német lesz” – állapítja meg Gyöngyi, s rögtön ki is egészíti mondandóját egy nagyon fontos gondolattal: „Ezért is jók az egyesületi találkozások, mert ilyenkor a gyerekeink egymás között magyar dalokat énekelnek, magyarul játszanak. Itt nem számít, hogy hány évesek, vagy hogy fiúk-e vagy lányok, az egyesület nagyon jól összekovácsolja őket.”
S hogy végül elegendő lesz-e az anyanyelv, a kultúra megőrzéséhez a családi fészek, az anyanyelvi oktatás, a cserkésztevékenység és a rendszeres egyesületi foglalkozások változatos sora, ezt nehéz lenne megjósolni. Egy biztos: mindez a Bóbita-szülőkön biztosan nem múlik.
