Igen, úgy tűnik anya lettem, hiszen végigéltem sok, az anyasághoz hasonló élményt.
Mikor megtudtam, hogy megkaptam az ösztöndíjat, azonnal elkezdtem fantáziálgatni arról, vajon milyen lesz a közösség ahova megyek? Kicsi? Nagy? Erős vagy gyengécske? Miket fogunk együtt csinálni? Hogyan tudok majd segíteni neki? Várakoztam és közben nagyon sokat terveztem: „Ha egyszer kint leszek, azonnal belekezdek a tánctanításba!", „az biztos, hogy a Csinibabát mindenkivel meg fogom nézni!". Ilyeneket gondoltam magamban.
A sok izgulás és találgatás után persze sok meglepetés is ért: amikor megérkeztem egy kisebb közösséggel találkoztam, akik közül kevesen beszéltek magyarul és kevesen voltak egyetemista korúak vagy annál fiatalabbak. A táncoktatást így első körben elvetettem, és a magyar filmklub ötletét sem erőltettem. Hamar rájöttem, az én legnagyobb feladatom a közösségépítés lesz. Visszahívni az időközben el-elmaradó córdobai magyarokat a magyar házba, és becsábítani a fiatalokat, hogy ők is ki tudják alakítani saját kisebb közösségüket, és így szívesen jöjjenek a klubba.
Mint egy anya, én is végignéztem, miben leli örömét és milyen nehézségeken megy át az, akit rám bízott az élet. Láttam szép és kevésbé szép napjait is és legfőképpen gyönyörködtem abban, hogyan fejlődik, gyarapodik.
Most viszont eljött a búcsú pillanata, nagy szomorúsággal hagyom itt a megkezdett munkát, mert, habár tudom, hogy nagyon sokan vannak, akik rengeteg időt és energiát tesznek bele a közösség életébe, de azt is tudom, hogy újabb KCSP-s anyukát/apukát csak egy félév múlva kap a Córdobai Magyar Kör.
Kedves Córdobai Magyarok! Isten veletek! Nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettelek titeket, remélem még sokszor összefutunk az életben!
