Nem Lillada kereste az úszást, hanem az úszás találta meg őt.
2024-ben egy délután elkísérve barátnőjét egy úszóedzésre, csupán harminc percre ment be a vízbe. Nem tudhatta, hogy az élete akkor és ott fog örökre megváltozni. Hiszen ez volt az a nap, amikor edzője felfedezte Lillada tehetségét. Látván, ahogy úszott, s milyen természetesen, „otthon van a vízben”, kijelentette, hogy egy ilyen tehetségnek versenyeznie kell!
Ma, kevesebb mint két évvel később, Lillada Dél-Ausztrália egyik legígéretesebb junior úszója. Mostanra már a heti versenyek az élete részévé váltak, amelyek minden szombat reggel a rajtkőről ugorva kezdődnek, egy újabb megmérettetéssel. S mindez, miközben a legtöbb kortársa még csak most fedezi fel a különbséget a gyorsúszás és a hátúszás között, és hogy a verseny nem csupán arról szól, ki ér a falhoz először.
Lillada tízéves, hamarosan tizenegy. Adelaide-ben született magyar édesapától és thai édesanyától; egy nővére van. Otthon főleg angolul beszélnek, és az iskolában is az angol veszi körül, mégis van egy nyelv, amely gyerekkora óta állandó jelenlét az életében.
„Amikor kicsi voltam, apukám mindig csak magyarul beszélt hozzám.”
Lillada nem jár magyar iskolába, nem élt Magyarországon, mégis folyékonyan és természetesen beszél magyarul, amit az interjú során is bizonyított.
Vasárnaponként édesapjával és nővérével az Unley Uniting Church magyar nyelvű istentiszteleteire járnak az adelaide-i magyar közösséggel együtt. Lillada 2024 óta minden évben részt vesz a magyarországi Rákóczi Táborban is.
„Leginkább magyarok között szeretek lenni” – mondta később.
„Sokkal közelebb érzem magam a magyar oldalhoz.”
Apukája számára a nyelv és a kultúra átadása nem érzelmi kérdés:
„Magyar emberként a legfontosabb dolog, amit továbbadhatok, az a nyelv és a kultúra.”
Az édesapa az interjú után azt is hangsúlyozta, mennyire fontos számára, hogy Lillada hármas kulturális örökségének mindegyik pillére helyet kapjon a kislány életében.
Az úszás előtt atletizált, és 2025-ben korosztályában Dél-Ausztrália nyolcadik leggyorsabb futója volt, annak ellenére, hogy ekkorra figyelme már szinte teljesen az úszás felé fordult.
A futás nem hiányzik neki, a hozzáállás viszont megmaradt.
„Sokat várok magamtól.”
– mondta Lillada olyan nyugodt természetességgel, mintha ez a világ legtermészetesebb kijelentése lenne. A beszélgetés során hamar világossá vált, hogy számára a verseny elsősorban nem másokról szól.
„Nem fogok sírni, ha nem leszek első.”
A mellette úszók inkább mércét jelentenek számára, mintsem ellenfelek; valódi versenyt saját korábbi időeredményeivel vív.
Ebben nagy szerepe van édesapjának, Tóth Zoltánnak is, aki minden versenyére elkíséri, és az összes futamát videóra veszi, hogy Lillada később visszanézhesse azokat.
„Ha ezt nem jól csinálom, akkor máshogy kell csinálni.”
Nem kifogásokat keres, hanem javítani próbál, hibáiból tanulva, felismerve, hogy a fejlődés egy hosszú, türelmes, önmagával folytatott párbeszéd, amely edzésről edzésre, mozdulatról mozdulatra épül fel.
Lillada hétköznapjai már most egy élsportoló ritmusát idézik. Iskola után heti négy úszóedzésre jár a Tea Tree Gully úszóklubba, emellett heti két szárazföldi erőnléti edzése is van személyi edzővel. Ha verseny közeleg, a szabadidő nagy része is az uszodáé.
„Apukám mindenhova akar menni” – mondta mosolyogva.
A legjobb barátai is többnyire az úszóklubból kerülnek ki; az, hogy értik és érzik egymás életritmusát, teljesen magától értetődő számukra. Ugyanazokat a korai reggeleket, ugyanazt a klóros vizet, ugyanazt a mindennapi fáradtságot ismerik.
És Lillada pontosan ezt szereti leginkább az úszásban: ezt a különleges, kétrétegű kimerültséget. Azt a sajátos fizikai érzést, amikor egy hosszú edzés után kilép a medencéből.
„Szeretem azt az érzést” – mondta, s nemcsak a győzelem fontos számára, hanem az is, hogy érezze: megdolgozott érte.
A legfontosabb érme mégis az első.
„Nagyon megdolgoztam érte.”
Azóta már számtalan érmet nyert, az első mégis kiemelkedik a többi közül: ez a győzelem indította el azon az úton, amelyen most is halad; edzésről edzésre közelebb a céljaihoz, egyre gyorsabban. Bár a sikerek mára a mindennapjai részévé váltak, mindegyik újabb motivációt ad a folytatáshoz. A jutalom pedig ott van a maga kézzelfogható, látható és megtapintható valóságában. Mégis, talán még fontosabb az, ahogyan a kudarchoz viszonyul. Néha akkor is szigorú magával, amikor nyer, vagy amikor az edzői elégedettek vele.
Ilyenkor különösen sokat jelent számára az apja jelenléte.
„Puha és támogató” – így írta körül legnagyobb mentorát.
„Ha kaptál egy ajándékot, azzal élni kell.”
Ez a családi életfilozófia a történetük igazi alapköve. A tehetség felelősség: Tóth Zoltán szerint a szülő dolga az, hogy lehetőségeket teremtsen, amelyek közül a gyermek szabadon választhat. A döntés az övék, és Lillada az úszást választotta.
Zoltán is versenysportolt fiatalkorában, és idősebb lánya muay thait űz versenyszerűen. A versenysportot nemcsak az eredmények miatt tartja fontosnak, hanem azért is, mert szerinte megtanítja a gyerekeket nehézségeken keresztül haladni, az élet akadályain felülkerekedni.
Lillada példaképei között két magyar úszó szerepel: Egerszegi Krisztina és Hosszú Katinka.
„Apa mindig róla beszél, ő a legjobb hátúszásban” – mondta Egerszegiről.
A 2032-es brisbane-i olimpia már most konkrét célként él benne. Akkor tizenhat éves lesz.
És ha rajta múlik?
„Én magyar színekben szeretnék lenni.”
Lillada már tízévesen érti azt, amit sok sportoló csak évekkel később tanul meg: a fejlődés nem egyetlen győzelemben rejlik, hanem a mindennapi munkában. Újra és újra, kitartással, hittel és erővel.
Az interjú végén megkérdezem tőle, mit mondana annak, aki most kezdi a versenysportot. Válasza azonnal, a korát meghaladó bölcsességgel érkezett:
„Nem mindig fog sikerülni, és lehet, hogy először nem leszel a legjobb. De nem mindig a legjobbnak kell lenni.”
Csak csináld tovább.
