Montevideo, 2017.08.19.
Immáron 81. alkalommal rendezték meg a Szent István bált az Uruguayi Magyar Otthonban. A rendezvényre több mint 170 fő volt kíváncsi. A vendégek soraiban szerepelt Juan José Martony Schmidt tiszteletbeli konzul, a Montevideói Magyar Konzulátusról, illetve Wilmar Valdez az Uruguayi Labdarúgó Szövetség elnöke, valamint Aldo Silva újságíró. Wildmar, és Aldo feleségei magyar felmenőkkel rendelkeznek.
Az eseményt az uruguayi és a magyar himnusz után Luis Ekker, az otthon elnöke nyitotta meg. Köszöntötte a megjelent vendégeket és elmondta, hogy ez egy olyan ünnepség, amit a világon mindenhol megtartanak. Háláját fejezte ki Magyarországnak a Kőrösi Csoma Sándor Programért és az ösztöndíjasokért, akiket küldtek Dél-Amerikába. Megosztotta a vendégekkel, hogy tárgyalások folynak további diákcsere programokról.
A bálra már hónapok óta készültek az otthon tánccsoportjainak tagjai. Mindegyik korosztály egytől egyig fellépett. Elsőként a legfiatalabb csoport, a Tulipán, mely 3-4 éves gyermekekből áll. Ők népi játékokat adtak elő „Tekeredik a kígyó” címmel. Közülük sokan rendkívüli nyelvérzékkel bírnak, a próbákon nagy lelkesedéssel és örömmel tanulták meg a népdalelemeket, mondatokat. Ezt követte a Hóvirág csoport: 6-10 éves korosztályú gyerekek, ők dunántúli ugrós táncokat adtak elő, koreográfiájuk címe: „Gyere Kata táncba!” volt. A Kis Szivárvány 10-14 éves korosztálya Dél-dunántúli ugrós táncokat adott elő. A Szivárvány csoport 17-18 éves fiataljai mezőségi, palatkai ugrós táncokkal kápráztattak el minket. A Mákvirág senior csoport előadásában mezőségi, széki táncokat láthattunk. Ezek után a Tündérkert 21-37 éves felnőttjei szilágysági táncokat adtak elő. Tagjai közül sokan tanítanak a fiatalabb csoportokban, munka mellett sok energiát fordítanak a tánctudásuk átadására. A Szivárvány csoport még egyszer színpadra állt, hogy a sóvidéki táncot is bemutassák a közönségnek. A fináléban pedig mindenki együtt táncolta a magyarbődi táncokat.
Aki csak láthatta ezeket a produkciókat, szerencsésnek mondhatja magát, megismerhette a különböző tájegységeket. A táncok és táncosok által Magyarország Uruguayba lett röpítve. Az energiaszint hihetetlen volt, a ritmus bennünk lüktetett, a hegedű hangját még most is hallom.
A hagyományőrzéshez a táncon kívül a gasztronómia is hozzátartozik. Az isteni 3 fogásos vacsora elkészítése Szenek Irén nevéhez fűződik. Előételnek: hidegtál olíva bogyóval, sajttal, sonkával, körözöttel lett felszolgálva, főételnek: csirkepaprikás, desszertnek: Rigó Jancsi. Aki csak megízlelhette ezeket a finom falatokat, hálás érte, a konzul úr is, aki ekként dicsérte Irént: „Olyan ízletes a csirkepaprikás, mint Magyarországon.”
A vacsora és néptánc előadások után szabad tánc következett napjaink zenéjére, majd meglepetésvendégként egy helyi Salsa csoport tartott bemutatót nekünk. A mulatság még hajnali 5 órakor sem ért véget, a társaság nem kívánt hazamenni, a nagyteremből a bárba költözött át, ahol kezdetét vette a Táncház. A táncosok rögtönözték a lépéseket, hihetetlen érzés volt annak részese lenni, ahogyan táncra perdült mindenki, ahogyan forogtak a szoknyák, ahogyan szólt a zene. Elképzeltem felülnézetből, hogy milyen messzire kerültem, hogy van egy hely a Földön, egy parányi magyar közösség, ahol befogadtak minket.
A mai Uruguayban élő magyarok zöme az I. világháború utáni kilátástalan helyzetből kivándorló magyarok leszármazottjai. Ezek az emberek nem azért hagyták el hazájukat, mert nem szerették azt. Élelem és lehetőség hiányában felkerekedtek a világba szerencsét próbálni. Ennyi év távlatából is összetartanak, segítik egymást. Közel száz éve fenntartanak egy közösséget, egy otthont, ez szeretet, és áldozat nélkül nem lenne lehetséges.
Gaál László, az Uruguayi Magyar Otthon korábbi elnöke elmeséléseiből tudom, hogy még 1975-ben is három felvonásos színi előadásokat tartottak magyar nyelven a Szent István ünnepélyen. Talán az anyaországgal való közös együttműködés révén, a technikai vívmányok fejlődése által, és az utazások egyszerűsödése miatt a nyelvtanulás is felvirágzik és lesz mód arra, hogy újra magyar nyelven legyen színház az UMO-ban. Remélem, nem vész el a magyar nyelv, mert segítség nélkül veszélyben van. Ittlétem során volt szerencsém olyan idősebb emberekkel beszélni, akik szinte tökéletesen tudtak magyarul, úgy, hogy soha nem jártak Magyarországon. Olyanokat is ismerek, akik előbb tudtak magyarul, mint spanyolul, mert otthonaikban előbb azt tanulták meg.
Megtiszteltetés, hogy részt vehettem ezen az eseményen ennyi kedves, szerető ember között. Meghatónak találom, hogy hazánktól ennyire távol így megőrizték a kultúránkat, a nyelvünket, fáradságot nem ismerve készültek, gyakoroltak a táncpróbákon, sürögtek-forogtak a konyhában és tevékenykedtek a terem díszítése körül, hogy minden jól sikerüljön államalapítónk ünnepére. Büszke vagyok mindenkire és hálás mindenkinek, aki előteremtette ezt a magas színvonalú estét, ami felejthetetlen marad számomra.
