Április 8-án gróf Széchenyi Istvánra emlékezett a bécsi magyarság az egykori Görgen-gyógyintézet előtti téren álló Széchenyi-mellszobornál. A szobor Hans Anton Gasser alkotásának másolata, amelyet a Széchenyi Kör állíttatott 1990. április 8-án, Széchenyi halálának 130. évfordulóján. A korábbi bécsi hagyományt Varga János, a Collegium Pázmáneum rektorának kezdeményezésére élesztették újjá. Jelen volt és koszorút helyezett el a Nagykövetség nevében dr. Czenczer Örs követ is.
A megemlékezés elején Varga János így fogalmazott: „A gyász napja ez, de emlékezni és fejet hajtani jöttünk össze.” Majd hozzátette: „Gróf Széchenyi István a Legnagyobb Magyar, az volt életében és az maradt halála után is.” A jelenlévők azon a helyen hajtottak fejet, amely Széchenyi életének utolsó éveihez kötődik, hiszen 1848 szeptemberétől haláláig itt Oberdöblingben élt.
A rektor Széchenyi halálának évfordulójáról szólva ezt mondta: „Méltó, hogy megemlékezzünk róla halálának évfordulója alkalmából is.” Felidézte, hogy Széchenyi 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjjel halt meg az oberdöblingi intézetben, és szólt arról is, hogy halálának pontos körülményei máig vitatottak. „De akárhogy is történt, a keresztény hit realitásával nézünk szembe a történelmi tényekkel, s emlékezünk meg a reformkori politikusról, aki az új Magyarország egyik megteremtője volt” – mondta.
Varga János Széchenyit úgy idézte meg, mint „korának egyik legnagyobb gondolkodóját és nagy művek tevékeny megvalósítóját”, akinek „életműve, cselekvő hitvallása a magyar nemzet kimagasló teljesítménye”. Hozzátette: „Hatása máig tetten érhető, tisztelete élő.” Szellemi hagyatékát 2014-ben hungarikummá nyilvánították.
A beszédben felhangzott gróf Dessewffy Emil megrendítő méltatása is: „A nagy fájdalmak némasága tiszteletet parancsol és követel ugyan, de azt hiszem mégis, nem fogunk ellene véteni, ha mi elsők szakítjuk meg egy ország sajgó keserveinek hallgatagságát, mert hiszen az enyészhetlen fényű és hatású férfiúnak nevét és pályáját a mi lételünkkel mindenkorra összeforrasztotta a történelem. Nincs magyar, ki e veszteség nagyságát ne érezze.”
A megemlékezés során világosan kirajzolódott, hogy Széchenyi példája ma is közel van hozzánk. Nemzeti meggyőződése, felelősségtudata, hűsége és hite ma is eligazítást adhat. Széchenyi István szavai ezért most is elevenen hatottak: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!”
A koszorúzás után a megemlékezés a bécsi Michaelerkirchében folytatódott szentmisével, abban a templomban, ahol Széchenyi Istvánt megkeresztelték, nem messze a Herrengassén álló szülőházától.
Szentbeszédében Varga János rektor Szent Péter szavait idézte: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom.” Arról beszélt, hogy ez a kincs Péteré, Széchenyié és a miénk is: a hit. Széchenyi egész életében keresztény ember volt, és a legnehezebb időkben is ebből merített erőt.
A rektor prófétai alkatnak nevezte Széchenyit. Jeremiás panaszát idézte: „Lásd, Uram, és tekints ide, milyen megvetett lettem!” majd Ozeást szavait: „Eszét veszti a próféta, a lélek embere beteggé lesz, mert sok a gonoszságod, és nagy az esztelenséged. Efraim, Istenem népe a prófétát kémleli, tőrt vetettek neki minden útján. Gyűlölködés lakik még Istene házában is.” Ennek kapcsán arról szólt, hogy a próféta sorsa sokszor az elutasítás, a félreértés és a szenvedés, de mégis hű marad. Ez a hit és ez a hűség adta Széchenyi tartását a szenvedés éveiben is.
Felidézte Széchenyi imáját is: „Istenem, Te minden jónak, magasztosnak, tökélynek, teljesnek foglalatja, töltsd el szívem-keblem Szentlelkeddel! Erősíts meg mennyei hatalmaddal, hogy legyőzhessem földi gyengéimet és fölemelhessem tehozzád a lelkem! Szabadítsd meg érzékeimet mindentől, ami földi reájuk tapad, és tisztítsd meg embertermészetem, hogy a Te műved méltó lehessen Tehozzád! Egész imám pedig ne csak szóval legyen elmondva, hanem tetteimben nyilvánuljon s legyen szüntelen az éghez bocsátva.” Végrendeletéből pedig ezt idézte: „Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom...” Ezek a sorok megmutatják, milyen mélyen áthatotta életét a hit.
A szentbeszédben Arany János Széchenyi emlékezete című verséből is elhangzottak részletek. Különös erővel szóltak a sorok: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl”, majd a vers zárása: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal/Van élni abban hit, jog és erő!”
A megemlékezés végén a rektor köszönetet mondott mindazoknak, akik a kezdeményezés mellé álltak, kiváltképp Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszony támogatásáért. Adja Isten, hogy a most felélesztett hagyomány újra élővé és megtartóvá váljék a bécsi magyarság körében.
