1954. szeptember 28. óta raboskodtam, és dolgoztam orvosként az ország egyik legszigorúbb börtönkórházában, Vácott. 1956. október 23-án még a megszokott rutin szerint tértünk nyugovóra, ám másnap reggel az őrök váratlan szigora és a folyamatos záróra már jelezte, hogy valami rendkívüli történt. Ekkor tudtam meg titokban Lacitól, az egyik zárkatársamtól, hogy Budapesten kitört a forradalom. A következő napokban teljes bizonytalanságban voltunk. Hallottuk a távoli ágyúszót, és éreztük a feszültséget a levegőben. Október 26-án az egyik rabnak sikerült kipillantania az ablakon, és látta a lyukas nemzeti lobogókat. Este az egyik őr már csak annyit súgott nekünk: „Verik az oroszokat”. A hír hallatán emelkedett hangulatban, reménykedve vártuk a folytatást a rácsok mögött.
1956. október 27-én reggel valami egészen szokatlan zajra ébredtem a cellámban. Ez nem a szokásos börtönzaj volt. Kinéztem az ablakon, és alig hittem a szememnek: „Dinnye”, a Heves megyei főtakarítónk, egy fejszével módszeresen verte szét az udvaron álló betonból készült vörös csillagot. Mellette a főtörzsőrmester állt, és némán, mozdulatlanul nézte az egészet.
Ekkor már tudtuk, hogy nincs visszaút. A börtön falain túlról hatalmas morajlás hallatszott. A város lakói és a rabok ezrei egyszerre zengték a Himnuszt és azt, hogy „Szabadságot a politikai foglyoknak!”. Amikor a tömeg áttörte a kapukat, és a folyosónkon is megjelentek az első kiszabadult fegyencek feszítővasakkal, én még éppen az orvosi vizitemet végeztem. Ott állt előttem Ádám alezredes, a börtönkórház ÁVH-s parancsnoka. Az egyik betegem épp mellkasi fájdalomra panaszkodott. Ekkor odaléptem az alezredeshez, és életemben először nem rabként, hanem katonás tisztelgéssel, a sapkámat a fejemen hagyva jelentettem neki: „Uram, a szolgálatot ezennel átadom Önnek." Csak annyit vetett oda keserűen, hogy sok szerencsét, Jeney.
Pár perccel később néhány rabtársam kíséretében már kint voltam az utcán. Civil ruhát próbáltunk szerezni, miközben a fejünk felett gépfegyverropogás hallatszott. A helyiek közül valaki egy kopott kék kalapot nyomott a fejemre, más tíz forintot adott az útra. Elindultunk Budapest felé a Dunakanyaron át. Soha nem felejtem el azt a falusi asszonyt, aki Tahitótfalunál hatalmas szelet, vastagon megkent zsíros kenyereket nyomott a kezünkbe. Úgy ettük, mint akik az életükért küzdenek – és valahol így is volt. Utólag tudtam meg, hogy azokat a rabokat, akik később indultak el ezen az úton, a politikai rendőrség járőrei elfogták és az út mentén egyszerűen kivégezték.
Budapestre érve a legfontosabb célom az volt, hogy feleségül vegyem Pirit, akivel még a börtönbevonulásom előtt ismerkedtem meg. Odabent megfogadtam, hogy amennyiben élve kijutok, és a családomat is épségben találom, azonnal oltár elé állunk. November elsején, Mindenszentek napján végre találkoztunk. Bár az egyház ilyenkor nem tart esküvőt, a forradalmi helyzetre való tekintettel a püspök telefonon adott felmentést.
Délután négy órakor indultunk el a ferencesek templomába. Furcsa, feszült csend ült a városra a kijárási tilalom miatt. Nem volt nálam szemüvegem – ugyanis azt menekülés közben elveszítettem –, így a feleségem barátnőjének tartalék szemüvegét viseltem, ami sokkal erősebb volt a kelleténél. Hasogató fejfájással álltam ott a mellékkápolnában, de boldog voltam. A legmegdöbbentőbb pillanat azonban a hazaúton várt ránk. Ahogy sétáltunk a Margit körúton, hirtelen hatalmas dübörgés rázta meg az aszfaltot. Négy magyar T-34-es harckocsi tűnt fel a kanyarban. A tankokon nemzeti színű szalagot viselő katonák ültek. Ahogy megláttak minket, ujjongó örömben törtek ki, és üdvözöltek bennünket, mintha a legjobb ismerősök lennénk. Így történt, hogy az esküvőnk napján, a templomból hazafelé menet, véletlenül négy T-34-es tank szolgált a nászkíséretül.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian.
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
