Vasárnaponként templomba jártunk, és egyszer láttam, hogy valaki édes kukoricát árul az út mellett. Gondoltam magamban, hogy hát ezt én is meg tudnám csinálni. A következő évben vettem egy vetőgépet – traktorom már volt –, és könyvből tanultam meg, hogyan kell kukoricát termeszteni. Vettem ekét, boronát, mindent a legegyszerűbb, öreg típusokból, de a célra megfeleltek. Már az első évben remek lett a termés. A gyerekeket kiállítottam az út szélére árulni, később pedig a városi üzleti kapcsolataimat is kihasználtam. Vittem a kukoricát Rosedale-be is, a tej mellett. Néha annyira megpakoltam a teherautót, hogy majdnem kidurrantak a gumik. A Summerhill Food Market volt a legnagyobb üzlet azon a környéken, és azóta is jó a kapcsolatunk. Már ötven éve, három generáció óta dolgozunk együtt. Minden magyar üzletbe és étterembe is én hordtam az árut, folyamatosan bővült a vevőköröm.
Amikor már annyi kukoricám lett, hogy nem győztem egyedül, átadtam a feladatot a fiamnak. Volt, hogy hajnal háromkor-négykor indult a piacra, még az iskola előtt. Mire a többi gyerek felébredt, ő reggel hétre már végzett az eladással, és ment a suliba. Beleneveltem őket az üzletbe, tíz-tizenkét évesen már mind kivették a részüket a munkából.
A tejüzletet soha nem hagytam abba, az volt a biztos pont. Próbálkoztak nagy multinacionális cégek is, hogy tönkretegyenek bennünket, de nem sikerült nekik, mindig túljártam az eszükön. Összefogtam a barátaimmal, és végül megalapítottuk a TAG Dairy-t, ez volt a cégem elődje. Akkor már négy teherautónk volt, mára pedig már több tucat, és körülbelül négyezer partnerünk van: éttermek, iskolák, boltok. Én ugyan nem fejeztem be a magasabb iskolákat, inkább az üzletben ügyeskedtem, de mind a négy gyermekem egyetemet végzett. Ma már tíz unokám van, szép nagy család lettünk. Ha Magyarországon maradok, biztosan nem jutottam volna ilyen messzire.
Sok magyar srác dolgozott nálam, akik a kilencvenes években jöttek ki Kanadába szerencsét próbálni. Akkoriban fogtunk össze Turcsik Karcsival is. Én álltam az anyagi részét a csapatnak, ő pedig a szakmai munkáért felelt. Így hoztuk létre Torontóban a Vasas futballcsapatot. Bár a futballnak itt nincs nagy hagyománya, és a helyi magyarok sem nagyon jártak ki a meccsekre, én szívvel-lélekkel csináltam. Élveztem a játékot, és a fiataloknak is jót tett a sport.
A lovaknak is nagy szerelmese vagyok, a mai napig vannak saját lovaim. Ez a szenvedély tizennyolc éves koromban kezdődött, amikor kijártam a lóversenypályára fogadni – fiatalon sokszor el is vertem minden pénzemet. A dohányföldekről én hordtam be az idősebb munkásokat a városi futamokra. Ők annyira szerették a versenyeket, hogy kifizették az utat, nekem pedig abból bőven telt a saját fogadásaimra. Aztán amikor megszülettek a gyerekek, húsz évre teljesen felhagytam ezzel a hobbival. Csak miután felneveltem őket és beindult az üzlet, akkor tértem vissza a lovászathoz, de már tulajdonosként. Volt egy lovam, amelyik végül az év lova lett a saját korosztályában – több millió dollárt kerestünk vele. Végül is sikerült egyensúlyt tartanom a család, az üzlet és a szenvedélyeim között.
Megfogadtam, hogy amíg kommunizmus van otthon, nem teszem be a lábam Magyarországra. Így végül 1992-ben mentem haza először. Meglátogattam a rokonokat, de a legfontosabb célom az volt, hogy megtaláljam azt a két barátomat, akikkel annak idején együtt szöktem meg az országból. Elmentem a szülőfalumba, Nagymákfára és Vasvárra. Nagyon elnéptelenedtek azok a falvak, alig ismertem rájuk. De amikor megemlítettem Bilics Pista nevét, tudták, kiről van szó. Megmondták, hogy a szülei felköltöztek Szombathelyre, és megadták a címet is.
Késő este volt, mire Szombathelyre értünk. Egy nagy vaskapu fogadott, minden zárva volt. De ha már idáig eljöttem, nem adtam fel. Átugrottam a kerítésen és bekopogtam. Kijött egy idős néni, nézett rám nagyot: – Hát te kicsoda vagy? – kérdezte. – Én vagyok a Szabó Árpád. Az asszony majdnem hanyatt esett a meglepetéstől. – Pfú, fiam, mennyit hallottam én terólad! Kérdeztem, hol a fia, Pista. Mondta, hogy Budapesten él. Elkértem a címét, hogy mindenképpen felkeressem.
Másnap irány Budapest! Pista a Nagytétényi úton vitt egy kocsmát. Bementem, és egy hatalmas, erős, magas férfi jött velem szembe. Mondtam neki: – A Bilics Pistát keresem! Azt mondta: – Én vagyok a Bilics Pista. – Te legfeljebb a fia lehetsz, én az apádat keresem! – Hát maga kicsoda? – Én vagyok a Szabó Árpád. Na, ő is rögtön mondta, mennyit mesélt rólam az apja. Aztán előkerült az „öreg” Pista is, és nagyon megörültünk egymásnak. Volt egy rozoga autója, szinte szégyellte előttem, de engem nem érdekelt. Kérdeztem tőle: „Hol a Jenő? Gyerünk, keressük meg!” Jenő is Pesten volt, ő pék lett. Megkerestük őt is, beültünk pár sörre, és nagyokat beszélgettünk a múltról és a régi emlékekről.
Tíz évvel később megint hazamentem. Pistát újra meglátogattam, de Jenőt már nem találtuk meg, ő addigra sajnos meghalt. Pista viszont szépen fejlődött: a kocsmából éttermet csinált, ő is megtalálta a számításait.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem „Oral History” kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian. Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
