Budapesten, a 18. kerületben laktunk édesanyámmal és az öcsémmel az állami lakótelepen. Egy társbérletben éltünk, egy fél lakásban, mivel abban az időben meg kellett osztani az otthonokat egy másik családdal. Egy szoba, egy pici folyosó és egy fürdőszoba jutott nekünk.
Anyám a fonóban dolgozott Pestszentlőrincen. Én iskolába jártam, ahol tanultunk a kommunizmusról, és persze tudtuk, hogy létezik az úttörőség, meg ilyen egyéb kommunista dolgok. Az is feltűnt, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei a pártban voltak, jobb elbírálásban részesültek az iskolában, és jobb körülményeik voltak – ez nagyon is szembetűnő volt.
Azt, hogy kitört a forradalom, a rádióból tudtam meg. Aztán láttam, hogy Újpesten valamit felrobbantottak vagy égettek, mert hatalmas füst szállt fel az ég felé. Ez gyerekként inkább érdekesnek tűnt, mint félelmetesnek. Félelem nem volt bennünk, hiszen nem mértük fel a helyzet súlyát. Mi úgy segítettük a forradalmat, hogy kimentünk az Üllői útra, Kispest és Pestszentlőrinc közé, és barikádokat emeltünk, hogy az oroszok ne tudjanak áthaladni. Persze azokat a fából eszkábált torlaszokat a tankok simán áttörték, így a mi kis tevékenységünk nem volt éppen mérvadó, de hát fiatal gyerekek voltunk. Ennyit tudtunk hozzátenni.
Ezen kívül mentünk, és a vörös csillagokat kapartuk le, ahol értük. Nem mondta senki, hogy így kell csinálni, egyszerűen csak mentünk az árral, tenni akartunk a rendszer ellen a magunk szerény eszközeivel. A szomszédomat puskával láttam elindulni a szabadságharcba – ez a kép élesen megmaradt bennem, és nagyon büszke voltam rá, hogy megy harcolni a szabadságunkért. A lövöldözések zaja pedig folyamatosan ott volt a háttérben, hiszen egész Pesten hallatszott a fegyverropogás.
Még tartott a forradalom, amikor egyik nap a barátaimmal kimentem az utcára, és egyszer csak odajött hozzám egy ember. Mondta, hogy menjek vele, elvisz Kisújszállásra a nagymamámhoz. Nem ismertem az illetőt, de anyukám tudott a dologról.
Kisújszálláson beírattak az iskolába, ott folytattam néhány hétig a tanulmányaimat. Az első napon azonnal kaptam egy pofont a tanártól, mert szerinte nem tiszteltem őt eléggé. Karácsonyig jártam oda. Karácsonykor meglátogatott édesanyám, hozott szaloncukrot, és együtt töltöttük az ünnepet. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez volt az utolsó karácsonyom vele. Akkor láttam őt utoljára, tizenegy éves koromban.
Néhány nap múlva eljött értem édesapám, és mondta, hogy menjek vele, mert kapott egy lakást Budapesten – ez volt az alibije, hogy magával vigyen. Mentünk végig az Üllői úton a villamossal, és akkor láttam, hogy az egész város romokban hever, szétverve, tönkretéve, a Sztálin-szobrot pedig ledöntötték. De végül nem haza mentünk. Apámnak volt egy papírja, hogy kiküldetésbe megy Vas megyébe – ez volt az álcánk.
Szombathelyre érkeztünk meg. A katonák megnézték az iratait, és megkérdezték: „Disszidálni készülnek?” Én akkor még azt sem tudtam, mit jelent ez a szó, de apám csak annyit intett, hogy hallgassak.
Búcsú községben aludtunk egy éjszakát, és másnap átkeltünk a határon, az osztrák oldalra. Ez 1957 januárjában történt. Ausztriában különböző táborokban voltunk néhány hónapig, aztán áprilisban Bécsből repülővel indultunk Montrealba. Egy hétig vesztegeltünk a reptéren az indulás előtt, ott naponta csak egyszer kaptunk enni.
Amikor megérkeztünk Kanadába, azt sem tudtam, mi az a Kanada. Előttem mindig csak Amerikáról hallottam, csak annak a létezéséről tudtam. Én viszont szívem szerint Európában szerettem volna maradni, mert azt ismertem. Montrealban azonnal kaptunk ételt és italt, majd vonatra ültettek bennünket. Toronto felé mentünk, ahol apámnak volt egy ismerőse, aki kezességet vállalt értünk, így kerültünk Niagara Fallsra.
Amikor elkezdtem az iskolát, egyáltalán nem tudtam kommunikálni az osztálytársaimmal. Az első napokban még kíváncsiak voltak rám, de mivel nem tudtam velük beszélgetni, hamar otthagytak, és magamra maradtam. Több mint egy évbe telt, mire felzárkóztam, és annyira megtanultam a nyelvet, hogy elfogadjanak. Nehéz időszak volt. Iskola után sem tudtam a kortársaimmal lenni, mert mindig apámmal voltam: otthon főztem, mostam, takarítottam. Csak ketten voltunk, ő dolgozott, így nekem kellett ellátnom mindkettőnket.
Emellett hétvégenként és a szünetekben Delhibe jártam a dohányföldekre dolgozni, mert muszáj volt pénzt keresnem nekem is. A dohányleveleket adogattam – nehéz munka volt, de sajnos csak így tudtuk kigazdálkodni a lakbért. Emiatt végül csak nyolc osztályt végeztem el, középiskolába már nem is jutottam el. Segélyt akkoriban nem adtak. A többi magyar pedig gyakran kinézett bennünket, főleg engem, amiért nem volt velem az édesanyám.
Volt azonban egy idős néni, aki nagyon kedves volt hozzám. Ő tanított meg arra, hogyan kell viselkedni és öltözködni. Tőle hallottam azt is, hogy ha van egy szakasz járda, azon pontosan négy lépést kell megtenni, nem szabad nagyokat lépkedni. „Attól leszel nőies” – mondta. Ezt egy életre megjegyeztem, és a lányomnak is átadtam. Ez a néni varrt nekem egy szoknyát is.
Sok álmom volt arról, hogy visszamegyek Magyarországra, de ezek mindig rémálmok voltak, mivel azt álmodtam, hogy ott fognak, és nem engednek vissza. Iszonyatos honvágyam volt, de egyben félelem is volt bennem az otthontól. Édesanya nélkül, ilyen fiatalon nagyon nehéz sors jutott nekem, sokszor éreztem magam elveszettnek.
Én már Ausztriából írtam anyukámnak, és a nagyanyám is megírta neki otthonról, hogy apám elhozott tőlük. Így tudta meg, hogy disszidáltunk. Édesanyám 1965-ben, mindössze 39 évesen halt meg, én viszont csak a hetvenes években látogattam haza először. Az öcsémet végül 1993-ban hozattam ki a családjával együtt, hogy újra együtt legyünk. Amikor a reptéren vártam őket, meg sem ismertem az öcsémet, olyan régen találkoztunk. Ott állt velem szemben, és nem tudtam, hogy ő az. De végtelenül hálás vagyok, hogy most már itt vagyunk egymásnak.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarianhttps://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian.
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
