Magyarországon vagy a nagyvilágban, kulturális intézménybe, étterembe, sportarénába vagy egy szórakozóhelyre belépve azt láthatja valaki, hogy klasszikus zenei hangszereken játszó zenészek muzsikálnak a rádióban hallottaktól teljesen eltérő dallamokat. Az emberek párban táncolnak – talán latin-amerikai vagy swing táncstílusoknál lehet ehhez hasonlót látni –, ilyen intenzitással akár hétköznapokon is, kültéren, latin bárban vagy táncstúdióban. Látszik, hogy ezek az emberek nem ismerik egymást. Több órán keresztül táncolnak, mindig mást és mást, és a zene is érezhetően változik: tempójában, hangulatában, ritmikájában. A szórakozó emberek néha bekiabálnak valamit, máskor énekelnek. A legkülönösebb talán az, hogy tinédzserek és nagypapák egyaránt megtalálhatók a tánctéren. Mi ez a jelenség?
Most szándékosan adatok nélkül írok erről, mintha késő este, a hangos zene mellett próbálnék néhány gondolatot átadni egy érdeklődőnek.
Több évtizeddel ezelőtt kezdődött, hogy falvakba leutazó, tanult emberek észrevették: különleges módon mulatnak az emberek. Sőt, nemcsak mulatnak, hanem az emberi élet eseményeihez kapcsolódó szokások, rítusok és viseletek is mindenhol jelen vannak. Az érdeklődés nyomán, faluról falura járva azzal szembesültek, hogy ez minden településen más. Egy faluban mindenki tudta a lépéseket, így bárki táncolhatott bárkivel. A népdalokkal ugyanez volt a helyzet: ahány falu, annyi népdal, sőt, volt, ami egy-egy emberhez kötődött. „A Sanyi bácsié” – mondták. Ez egy organikusan megszülető és fejlődő kulturális jelenség, amely stílusában egyértelműen a magyarsághoz köthető. Érdekes, hogy bár minden tánc más, mégis beazonosítható, hogy magyar, sőt az is, hogy melyik tájegységben, melyik faluban, annak melyik részén, mikor és ki táncolta. Elképesztő.
Ez annak is köszönhető, hogy ezek a tudós emberek – felismerve ennek értékességét és egyediségét – elkezdték rögzíteni a mozgást és a hangokat, kezdetben némafilmeken. Ez az adatbázis rendkívül gyorsan növekedett, a gyűjtéshez egyre többen csatlakoztak, és tudományos igényességgel adminisztrálták, strukturálták, kategorizálták a felvételeket.
A kíváncsiság előhívta a rekonstruálás igényét: milyen lehet ezt csinálni, művelni? Hogyan néz ki, ha valaki ezt megtanulja? Így kezdődött a mozdulatok elsajátítása a felvételekről. Ez a lépés hívta magával a következőt: ezeket a mozdulatokat tovább is lehet tanítani. A kulturális örökség átadása mellett megszületett az az élmény is, hogy ez a tevékenység élvezetes. Rendkívül kifejező: megélhető benne öröm, bánat, intimitás, összeolvadás, elszakadás és még sok minden más.
A visszatanítás jelensége intézményesült. Táncműhelyek jöttek létre, ahol a különböző generációk elsajátíthatták a különböző falvak táncait. A tánctanulás sohasem állt meg önmagában: közösségi élményt adott a táncórán és azon kívül is. Természetes módon „szivárgott ki” a termekből: először az udvarokra gyakorlásként, majd kisebb összejövetelekre, később szervezett alkalmakra.
Vannak falvak, amelyek táncait egyre többen sajátították el. Gyorsan terjedt a tudás, sokan ismerték, így ha idegenek találkoztak egy ilyen alkalmon, fel tudták kérni egymást táncolni. A tánclépések mellett mindenki megtanulta a táncok sorrendjét, a hozzájuk tartozó népdalokat és a táncház menetét. A „táncház” nem elsősorban egy hely, bár arra is utalhat, hanem inkább egy esemény. Ilyenkor az emberek összegyűlnek, és zenekart hívnak. A zenészek a táncosok kérésére egy adott tájegység zenéjét játsszák úgy, ahogyan azt egykor az adott faluban tették. A zenekarban nincs karmester: a prímás irányít, zenei jelekkel, tekintettel, testbeszéddel. Egy idő után a zenészek annyira összeszoknak, hogy szinte eggyé válnak, „olvassák” egymás gondolatait.
A táncosok, tudva, hogy melyik település zenéjét játssza a zenekar, az ahhoz tartozó lépéseket táncolják. Először a lassabb, majd a gyorsabb tempó következik, ezek közé ékelődhetnek a férfitáncok – ez talán a legáltalánosabb felépítés.
Napjainkban elmondható, hogy 40–70 éves táncműhelyek működnek. Kiforrott módszertannal dolgoznak, tánctanárok tanítanak, akik mesterei a filmről való tanulásnak és az átadásnak. Rengeteg generáció nőtt fel már a kezük alatt, és ennek köszönhetően mindenféle életkorú ember számára ismert a néptánc. Egy pár száz fős falu táncából a bolygón létrejött egyfajta „világfalu”. A KCSP program is rámutatott arra, hogy a világ számos pontján működnek táncegyüttesek: Los Angelesben, Münchenben, Londonban, Zürichben, New Jersey-ben, Ottawában – és még sorolhatnánk.
Ezek a táncok, népdalok és dallamok ma már jóval több mint százévesek. Különleges jellemzőjük, hogy mivel az emberi létezés alapvető jelenségeihez kapcsolódnak, ezért a bennük megélhető érzelmek és gondolatok akkor is, és most is érvényesek. Talán ez az oka annak, hogy a mai fiatalok számára is ennyit tudnak adni, és sokan önként, saját választásból fordulnak e mozgásforma, önkifejezési mód és közösségi élmény felé.
Mindez a magyar paraszti kultúrából ered. Hihetetlen, nem? Talán ez is bizonyítja, hogy ami autentikus, mély és igaz, az tovább él, mert a következő generációk is felismerik a jelentőségét. Így válik a kultúra egyfajta kollektív lélekké, amely – a különbözőségek ellenére – mind a mai napig, és a jövőben is összetart bennünket.
