Korcsoportos Ifjúsági Sakk Világbajnokság Montevideóban

Juan Martony konzul kért meg, hogy segítsek a 18 év alatti magyar fiataloknak a Korcsoportos Ifjúsági Sakk Világbajnokság ideje alatt. Ha bármire szükségük lenne, ha elakadnának a spanyol nyelvismeret hiányában.

Egyed Judit (Karcag), Érseki Tamara (Tapolca), Marosi Levente (Kecskemét) képviselték hazánkat. A FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) 2 éves korosztályokra bontja a résztvevőket. Montevideóban U18, U16, U14-es (18,16,14 éves lett, vagy lesz idén vagy az alatti) korcsoportok mérték össze tudásukat, lányok és fiúk külön kategóriában. Sok időt töltöttem a versenyzőkkel, a beszélgetések során nagyon megszerettem őket. Napi szinten konzultáltam velük, hogy éppen nyertek, veszítettek, vagy döntetlen játszottak. Szívügyemnek tekintettem, hogy minél jobb eredményt érjenek el. Első kérésük egy helyi SIM kártya megvásárlása volt, hatalmas adatforgalmat bonyolítottak, amit a hotel WiFi rendszere nem tudott biztosítani. Edzőikkel való folyamatos kommunikációhoz, akár napi 1 gigabyte internet mennyiség sem bizonyult soknak. 

Ittlétük 6. napján pihenőnapot kaptak, ekkor igyekeztem Montevideo fontosabb látványosságait megmutatni nekik. Az eső nem szegte kedvünket, bejártuk a város java részét: a régi városrészt, Ciudad Vieja-t, ahol a függetlenség terét, Plaza Independencia-t néztük meg, sétáltunk a Río de la Plata folyó partján, majd a 18 de Julio utcán. A nap végén ázottan-fázottam eljutottunk az Uruguayi Magyar Otthonba is. A lányok és csapatvezetőjük, Varga Péter csodájára jártak az otthonnak. Nem sejtették, hogy ilyen hatalmas, hogy ekkora táncterme és színpada van, sőt még az alagsorban kuglipályát is építtettek a helyi magyarok. Erre az utolsó helyszínre Levente nem jött, mert készült a másnapi megmérettetésre.

Átlagosan napi 3 órát gyakorolnak a versenyzőink otthon, itt Montevideóban 3-4 órás partikat játszottak. A Világbajnokság néhány napján volt, hogy 2 mérkőzésre is beosztották őket. Sokszor pszichésen dől el, hogy ki nyer. Van, aki már nem bírja cérnával a végére. Levente és Judit „Didus” voltak annyira kedvesek, hogy egyik este tanítottak játszani. A nagyon elfoglalt életükből közel fél órát szántak rám és erre. Azt eddig is tudtam melyik figura, hogyan lép, de egyéb részleteket nem. Megdöbbentett, hogy a 3-4 órás meccsek 70 lépését vissza tudták idézni lépésről lépésre. Mi ez, ha nem fantasztikus memória? El kell ismernem, hogy a sakk sport. Megtudtam, hogy általában inkább fehér színnel szeretnek lenni, az kezd. Megoszlanak a vélemények, hogy már az első 20 lépésből kell-e nyerni, vagy bármikor fordulhat a helyzet. A csapatkapitányuk szerint tendencia, hogy a magyar sakkozó fiatalok az elején próbálnak jól kezdeni (nem feltétlen azok, akik most részt vettek a versenyen), „biztosabbnak” érezve így a győzelmet. Szerinte: „Az a jó és univerzális játékos, aki mindháromban jó. Megnyitás, középjáték, végjáték.” Ahogy láttam mindhárom szakaszban teljesíteni azonban nem egyszerű. Talán lelkileg kerül fölénybe az, aki jól indít, de mindig ronthat bárki, illetve az időkorláttal is kell számolni. Nekem jobban tetszik az a szemlélet, hogy a végéig érdemes küzdeni, - gondolom ahhoz jó sok gyakorlat kell - , illetve sajnos ezt nem tudom bizonyítani. Elég összetett ez a közel 2000 éves játék. 

A játékosainkat nem kerülte el némi babona, Tamara egyik nap nem vette fel egy bizonyos felsőjét, mert attól tartott, hogy veszít benne. Jól érezte, vagy amúgy is nyert volna. Ő szerepelt a legjobban Uruguayban a magyar mezőnyből. 17. helyezett lett az U16-os lányok között, míg Judit a 22. helyen végzett, és Levente a 23. helyen zárta a versenynapokat az U18-asok között. Fejenként 11 játszmát küzdöttek végig. 53 nemzet 385 játékosa indult Dél-Amerikában ezen a világbajnokságon. Én nagyon büszke vagyok rájuk és az elért eredményeikre!  Örülök, hogy bepillantást nyerhettem az életükbe, és láthattam ezt a sok okos fiatalt. Akire még büszkék lehetünk Magyarországról az Gaál Zsóka, idén vb ezüstérmet hozott el Brazíliából, az U10-es lányok mezőnyéből. 

A verseny utáni utolsó két napon már csak azt kellett kisakkoznunk, hogyan nézzünk meg minél több mindent a városban. Az 1930-as labdarúgó stadionba, Estadio Centenario-ba sikerült elvinnem őket. Az ottani jegyszedő ismerte az Aranycsapatot, Puskásról és Kocsisról is megemlékeztünk. Elkísért minket a kiállítás azon részére, ahol láthattuk az 1954-es Uruguay-Magyarország meccset. Ezt követően egy finom helyi pizza elfogyasztása után, helyi busszal Malvin folyópartra vettük utunkat. A buszon szólt a zene, ez szerintem mindenkinek tetszett. Keresztül mentünk a város szegényebb területein, úgy gondoltam nem árt látni a fiataloknak, hogy a belvároson és a minőségi szállodás részen kívül, milyen egyéb helyek vannak Montevideóban. Mikor a partra értünk, a szél szerelmesei, a kite-ozók fogadtak minket. A folyóparti séta közben tojáshéjakra is bukkantunk, amiről később megtudtuk, - egy itteni biológus fiútól -, hogy puhatestűek tojásai.

A versenyzők búcsúestéjén ellátogattunk egy magyar órára az Uruguayi Magyar Otthonba, így az uruguayi magyar diákoknak lehetőségük volt gyakorolni élőben a nyelvet, a sakkozók pedig lelkesen bemutatkoztak. Meséltek arról, honnét származnak, miről híres az adott hely, ahonnan érkeztek. Játékosaink meghatódtak, hogy van egy ilyen otthon, ahol ennyire lelkesen tanulnak magyarul, 11.810 km távolságra Magyarországtól. Ezt követően közösen vacsoráztunk, beszélgettünk az UMO fiataljaival a kuglipálya mellett.

Másnap fájó búcsút vettünk egymástól, de ígéretet tettünk arra, hogy a világ másik végén köttetett barátságunk megmarad. Úgy hiszem, sikerült bátorítanom az ifjúságot a verseny alatt, és némiképpen kizökkenteni őket, mikor idegeskedtek a pontok és eredmények miatt. Köszönöm, hogy otthon érezhettem velük magam, a sok szeretetet, amit kaptam mindannyiuktól. Üzenem nekik, hogy további oktatásra igényt tartok!