Kezdjük talán azzal, hogy mikor úgy döntöttem, hogy itt maradok, már sejtettem, hogy ilyen helyzetben fogjuk találni magunkat. Körülbelül másfél hete ugyanis kaptunk egy levelet az Államtitkárságtól, hogy menjünk haza és távmunkából lássuk el a feladatainkat. Akkor itt még minden nyugodtnak tűnt, bár a nagyobb létszámú rendezvényeket már akkor sem lehetett megtartani. De úgy döntöttem, itt maradok, hiszen eszembe sem jutott, hogy a magyarórákat sem fogjuk tudni a szokott formában lebonyolítani, illetve azt éreztem, hogy az embereknek jól esik a támogatás, az, hogy a nehéz helyzet ellenére is fontosnak éreztem a feladatomat személyesen ellátni, segíteni őket magyarságtudatuk erősítésében. Azóta elképesztő nagyot fordult a helyzet.
A magyarórák résztvevői megszavazták, hogy inkább tartsuk online az órákat, így tegnap már ezeknek az anyagán dolgoztam. Aztán este történt valami; az ország elnöke, Cyril Ramaphosa bejelentette, hogy a vírus terjedésének megelőzése érdekében 21 napos kijárási tilalom lesz, katonai jelenléttel az utcákon, így az emberek csak abban az igazolt esetben hagyhatják el az otthonaikat, ha élelmiszerért vagy gyógyszerért mennek. Hihetetlennek tűnt egy pillanatra, utána rengeteg dolog futott át az agyamon. Először is az, hogy hogyan mondjam el ezt a családtagjaimnak, hiszen már így is aggódtak. Ehhez természetesen hozzátartozik, hogy ők egyébként is tisztában vannak az ország bűnözési rátájával és egyéb sajátosságaival, mint pl. azzal, hogy nagyon sokan napról napra élnek. Így az a tény, hogy az éttermek és egyéb munkahelyek bezárnak, egyértelműen felveti annak a lehetőségét, hogy a tartalékok és pénz nélkül maradt emberek elkezdenek fosztogatni, így az amúgy sem a biztonságosságáról híres országban még rosszabbra fordul a helyzet.
Egy ideje lehetett már számítani valami hasonló bejelentésre, hiszen mindenki elkezdett tartalékokat felhalmozni, jó ideje üres polcok vannak a boltokban, főleg a tartós élelmiszereket nehéz beszerezni. A légi közlekedési lehetőségek a minimálisra csökkentek, így most egy darabig senki nem tud majd menni sehova, szóval a helyzet finoman fogalmazva sem rózsás.
Érdekes volt, mikor pár hete az egyik korábban kivándorolt nyugdíjas hölggyel beszélgettünk a helyzetről, említette, hogy neki ez háborús emlékeket idéz vissza. Mesélt arról, hogy milyen nehéz volt élelmiszerhez jutni, hogy szinte sosem tudtak húst enni, nem lehetett pazarolni stb. Megmondom őszintén, akkor még eszembe sem jutott, hogy a helyzet rövidesen hasonlóra fordulhat. De most itt vagyunk bezárva, feltankolva tartós élelmiszerből, és várjuk, hogy mi lesz.
Bízom benne, hogy minden rendben lesz. És nem, nem a vírustól félek a legjobban, hanem attól, amit az itt, ebben az országban magával hozhat. Igyekszem pozitív maradni, de nem fogok hazudni. Nem könnyű. Hiszen otthon sem jó a helyzet, aggódom az otthoni szeretteimért, de azért még inkább, amit most ők amiatt élnek át, hogy én itt ragadtam.
Viszont hálás vagyok, hogy ebben az évszázadban élek, amikor megnyugvást ad, hogy az internetnek hála minden nap tudok beszélni velük. Ráadásul magyarul… néha ilyenkor csak behunyom a szemem és arra gondolok, hogy nemsokára minden rossz elmúlik, és otthon leszek velük. Otthon, a hazámban, Magyarországon.
Azt hiszem ezek a szavak egyre több és mélyebb jelentéssel bírnak számomra, mióta ösztöndíjasként tevékenykedem, de ennyire még sosem érzékenyültem el tőlük, mint most. Miközben ezt írtam, legördült egy könnycsepp az arcomon… de tudom, hogy erősnek kell maradni, hisz csak úgy lehet ezt a megpróbáltatásokkal teli időszakot kibírni, ha az ember belül eldönti, hogy minden rendben lesz és ennek megfelelően áll a helyzethez. Én így teszek, megyek is, és írom tovább a magyarórák anyagát. #mindenrendbenlesz
