Nem könnyű Mónikát elcsípni, egy a munkahelyéhez közeli hangulatos pékségben találkozunk kedd délután. Lecsaptam a keddre, mert tudtam, sokféle teendője mellett saját magától vonja meg az időt és a végén még nem sikerül elkészítenem az interjút. Ő szigorúan csak egy eszpresszót kér minden nélkül, én el is szégyellem magam az ’Apfeldatschi’ süteményem mellett. Keresünk egy csendes asztalt és Mónika már mesél is, kifogyhatatlanul, rengeteg élménnyel és tapasztalással. A hangrögzítő pedig csak ezután indul el…
Hogyan kerültél Németországba?
Németországba úgy kerültem, hogy én nem is jöttem volna Németországba. Tehát abszolút nem volt tervben, csak azért jöttem, mert az akkori férjem, vagy az akkori még nem férjem Németországba akart jönni családegyesítés miatt és én jöttem vele. Az szóba sem került, hogy máshova menjek, de tudom, utolsó percig azon gondolkoztam, hogy ez most milyen dolog. Én, ha mentem volna, Magyarországra mentem volna a magyar nyelvért, amit itt akkor nem kaptam meg. Lehet, hogy nem jártam volna jobban, nem tudom…
Hogy mi jó és mi nem, utólag ezt honnan tudhatnánk?
Nem tudom. Az az igazság, hogy nekem hiányzik Erdély, a magyar nyelv, de nem tudom elképzelni most már, hogy odaköltözzek. Ahogy telik az idő, végül is többet éltem már itt, mint otthon. Igazából ez már más világ.
Ha már otthonról beszélünk, sokat meséltél nekem Csernátonról.
Csernáton, Haszman Pál és József múzeuma nekem olyan, mint egy család, oda sokszor visszajártunk az unokatestvéreimmel, úgyis fogadnak, mintha családtagok lennénk. Olyan erős élményeim vannak onnan, amit itt nem tudok összeszedni, akárhogy keresem, itt nem kapom meg ezt a mélységet. És nem hiszem, hogy bennem van a hiba, mert én nagyon sokszor pont a néptáncban vagy a néphagyományokban találok rá erre. Mindenféle zenét szeretek, tehát a komolyzene is nagy kedvencem, gyerekkorom óta sokszor hallgattam és tényleg élvezem, de egy sokkal mélyebb érzelmi pontot nyom meg a népzene.
Visszatérve Németországhoz és Erdélyhez ez is otthon meg az is otthon?
Igen, ez hamar így volt. Három-négy év után az ember felépít magának itt egy életet, és akkor persze, hogy ez itthon, az meg otthon. A kettő között utazol, mind a kettő jó, és mind a kettőt szereted, de ez megmarad egy csomó hiányérzettel. Ilyen szedett-vedett lesz az ember attól, hogy hazamenni se lehet, meg otthon sem ugyanaz már. Két-három év múlva, ha hazajársz, már nem hazajársz. Már vendég leszel. Ez olyan érdekes, utána már kész, eltűnnek az utcák, az emberek mások, minden más és már vendégként mész haza. Ugyanakkor az ittlétnek meg megmarad a hiánya. Főleg a gyerekek miatt éreztem sokáig így.
A gyerekeiteknek - gondolom - itt az otthonuk már.
Igen, és ezt is el kell fogadni, ami nem egyszerű, mert a mi fejünkben és szerintem sokaknak a fejében úgy van, hogy azt gondoljuk, az én világom, az ő világa, és ez lehet, hogy valamikor nagyon régen így is volt, mikor egy faluban, egy helyen laktak, de most már nem. Az emlékek sem ugyanazok, teljesen mások. Az ő emlékeik mások, sőt, az ő viszonyulásuk akár Erdélyhez vagy a magyarsághoz is más, mint az enyém. Nem olyan erős. Jó viszonyuk van, büszkék rá, olvasnak magyar irodalmat, használják a nyelvet, de teljesen más.
Én 89 után jöttem ki Németországba, tehát én az életem egy részét a Ceaușescu rezsimben éltem le, így átléptem egy pár határt, egy pár évtizedet és belekerültem a kapitalizmusba. Teljesen más értékrend, teljesen más viszony. Mindegyik gyerekem sok értéket átvett azért, mert a fiúk átvették az irodalmat, a természetjárást, a természetszeretet, az utazást, a nyitottságot, az olvasást. Ági viszont érdekes módon harmadik gyerekként, amit nem tudok megmagyarázni, mert idővel kopnak az impulzusok, átvette a népzenét, néptáncot. Tehát vele meg teljesen másképp kötődök.
Következő kérdésem, hová jártál iskolába? Van-e legkedvesebb iskolai emléked?
Nagyváradon jártam iskolába, minden iskolát ott jártam ki. Sok emlékem van az iskoláról, vicces meg jó emlékek is. Magyar gimnáziumba jártam, de az utolsó években a magyar gimnáziumban is mindent meg kellett tanulni románul is, ami utólag nem volt rossz, mert az egyetemen úgyis románul kellett tanulni, más lehetőség nem volt.
Nem volt magyar nyelvű képzés akkor még?
Amit én választottam, abból nem.
Mi a végzettséged, azt is mondjuk el, mert tudom, hogy teljesen más, mint amivel most foglalkozol.
Én mérnökit végeztem, hegesztőmérnök vagyok és ebből nem volt magyar képzés. Sőt akkoriban úgy volt, hogy bizonyos százalékban lehetett csak magyarként bejutni az egyetemre, úgyhogy nagyon kellett teljesíteni, hogy bejussál.
És hogy jött a hegesztőmérnök szak, ezt akartad választani?
Nem, kizárásos alapon. Nem volt nekem sok elképzelésem, a matekot és a fizikát szerettem, ebből kellett kiindulni. Egyből kizártam, hogy valaha is emberekkel vagy gyerekekkel foglalkozzam, mert az volt a véleményem, hogy ez biztos nem az én világom. Még érdekelt volna a textilmérnöki, de az Jászvásárban volt, olyan messze, hogy az engem nem csábított. És elmentünk Temesvárra egyetemre és gondoltam, hogy majd biztos finommechanikát tanulok, mert az nőiesebb, de ott kiderült, hogy azt szemüvegben nem lehet. Úgyhogy innentől maradt, ami maradt. Szerintem nem volt komoly az, hogy én ebben dolgozzak, de maga az, hogy egyetemre jártam, az nagy élmény volt. Temesváron, fiatalok között, megtanulni vizsgázni, átélni az első vizsgákat, a bukást és túlélni azt, mert akkor azt gondoltam, hogy ez világvége. Ott bekerülni ilyen kicsit titkos magyar társaságokba, mert igazából nem nézték jól, ha magyar társaságok, emberek összegyűltek. Izgalmas érzése, íze volt az egésznek. Érdekes volt megélni a forradalmat Temesváron. Utána bekerültem az erdélyi részbe, a marosvásárhelyi világba, ami nekem nagyon sokat jelentett. Már az emberek miatt is.
Ott dolgoztál?
A volt férjemnek volt ott a családja és én odaköltöztem hozzájuk, még úgy is, hogy nem voltunk összeházasodva. Ő szeretett volna kijönni Németországba, úgyhogy benne volt a levegőben, és a végén bevállaltam miatta. Az elején úgy éreztem, ez egy nagy bevállalás volt. Utólag ez van. Nem gondolkozom rajta, hogy mi lehetett volna másképpen. De végül is szerintem azért sok lehetőséget is adott. De pont azt, amit én a magyar nyelvhez, a magyarsághoz kapcsolok, nem biztos, hogy sikerült megőrizni ebből az egészből.
Mikor alapítottátok meg az egyesületet?
Én valamikor 2000 után érkeztem, szerintem 2001-ben volt egy első egyesület, amit Duna Egyesületnek neveztünk el, de abban nagyon hamar helyezkedési harcok alakultak ki. Kiderült, hogy páran igazából a pozíció, a szerep, a nyilvánosság miatt szeretnének tagok lenni.
Ez egy nagyon csúnya válás volt, ami annyira rosszul esett akkor, hogy mi – ez a kis csapat, úgy tíz ember – utána egy-két évig nem is nagyon bíztunk meg más magyarokban. Aztán ők is alapítottak egy egyesületet. Mi akkor pár évig vártunk, aztán úgy döntöttünk, hogy egye fene, keresünk egy ügyvédet, csinálunk egy rendeset és újból próbálkozunk. De eltartott egy darabig.
Ez 2001-ben volt és 2004-ben megalakult már a Petőfi Egyesület?
Először volt a templom. Akkor nagyon tele volt itt az ingolstadti templom, a Szent Józsefbe jártunk, és ott nagyon sokan voltak családosok is. Voltak ilyen kiemelkedő családok, mint a Vártok család, akik mindenkivel összeismerkedtek, kotlósszerűen gyűjtötték maguk köré ez embereket és nagyon sokan megragadtak ott náluk, mi is így kerültünk ebbe a közösségbe és sok gyerek is jött. És egy adott pillanatban azt gondoltuk, hogy mi lenne, ha gyerekekkel is csinálnánk valamit, hogy ne csak ott üljenek. Azután egyre jöttek az ötletek, elkezdtük velük a külön foglalkozást, de közben összeállt egy baráti csapat 10-12 emberből, akikkel mi szabadidőt is rengeteget kezdtünk eltölteni. És azon gondolkoztunk, hogy ebből lehetne egy kicsit több. Ezután indult be az ötlet, hogy akkor mi lenne, ha levédenénk magunkat egy egyesületi szabályzattal, mert annak nagyon sok előnye van. Sokszor alvást sem kímélve jöttek az ötletek, amiket bedobtunk és az volt az érdekes, hogy sikerültek. Tehát a legvadabb ötletek, amiket kitaláltunk, összejöttek. Jól éreztük magunkat benne. Mert a mottó az volt, hogy oké, hogy mi egy közösséget szolgálunk, de igazából mindenki azt tegye bele, amit a legjobban szeret csinálni. Semmi sem kötelező. És ez annyira jól működött, hogy mi nem gyűléseket rendeztünk, hanem minden hétvégén együtt kirándultunk. És a kirándulások arról szóltak, hogy megbeszéltük az összes tervet, ötletet. Aztán minden születésnapot együtt ünnepeltünk. De minden vasárnap együtt süteményeztünk legalább, vagy sétáltunk, vagy egymás gyerekeivel játszottunk, tehát tényleg olyan volt, mint egy nagyon szoros család. Ez olyan 10 évig legalább így működött.
Az iskola ennek keretében indult el, de még nem volt iskolánk, mindig be volt osztva, hogy kinél leszünk. Ebből nőtte ki magát, hogy jó, akkor csináljunk nyári ünnepséget, legyen egy színdarab, szervezzünk kirándulást és jött a bál is. És akkor ezek így nőttek, nőttek. Lett óvoda, lett babacsoport, aztán még nagyobb lett, több előadás, még több gyerekprogram. Sose lettünk olyan óriási egyesület, tehát az, amit most látsz, nagyjából mindig ennyi volt.
És hogy jött a Petőfi Kör név?
Duna már nem lehetett, pedig az tetszett. Csak gondolkoztunk, hogy mi az, ami mindenkinek jó. Dobálóztunk a nevekkel és gondoltuk, hogy jó, akkor legyen egy híres ember, Petőfit könnyű kiejteni, hát legyen az.
Az alapítás óta mi változott?
Volt egy törés. Voltak olyanok, akik elköltöztek Magyarországra, volt olyan is, aki kilépett, mert hirtelen sok lett neki. Az alapcsapat nagyon lezsugorodott. Ez, ami most van, ez határeset. Mert hiányoznak a szereplők belőle. Igazából, hogy ketten vagyunk szerintem, ezért ketten oldjuk meg az összes fajta szerepet is. És ez így nehéz. Így nehéz megtalálni a motivációt vagy a lelkesedést is, mert ha egy valakinek van egy ötlete, akkor nehéz hozzá az embereket összekapni.
Milyen szereped van vezetőként a magyar programok szervezésében?
Az őrült ötletek megvalósítása sokszor az én kezemben fut össze, lehet hogy néha túl erős a motivációm, néha túl erős vagyok…
Milyen a kapcsolatotok a többi diaszpórában munkálkodó magyar szervezettel?
A müncheni Regös Néptáncegyesülettel régóta van kapcsolatunk, összefonódtunk velük. Ők tanítottak minket néptáncra, mi meg bekapcsolódtunk a táncházmozgalomba.
Hogyan kapcsolódtatok össze a Regössel?
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, akkoriban kerestem a fiúknak magyar óvodát, iskolát, és ez a magyar misszióban volt Münchenben. Úgyhogy én már akkor is bejártam a fiúkkal, bevonatoztunk a magyar misszióba, a magyar óvodába. És ott volt Durku Csilla, aki a gyerekeknek csinált népi gyerekjátékokat, és én ott azt gondoltam, hogy milyen vagány ez, pont ilyet akarok én is, ez vissza is köszönt később a többi iskolás foglalkozásunkban.
És a többi egyesülettel?
Mi azért mindig kacsingattunk jobbra-balra, és akkor bejött főleg a regensburgi és a nürnbergi egyesület. Velük jártunk ide-oda rendezvényekre. Ismerem az ulmiakat is, kialakult hamar egy ilyen kis összekapcsolódás. Idén talán összejön egy nagyobb találkozó is. Azon kívül a Széchenyi Kört is ismerem, Münchenben is vannak kisebb csoportok, például a szinjátszósok. A passauikat is ismerem, az iskolai találkozók által összeismerkedik az ember.
Mióta néptáncolsz és mióta szervezed a Tulipán néptánccsoportot?
Én soha nem néptáncoltam korábban, úgy kezdődött, hogy alapítottunk egy kicsi leánykórust.
Nagyjából az alapítótagok voltunk tagjai, meg behívtuk azt, akinek volt kedve énekelni. Egyik tagunk táncolt azelőtt és ő dobta be, hogy kezdjünk el táncolni karikázóst meg kettőst. Na aztán beálltunk, ott izzadtunk, bénáztunk, nagyon jól éreztük magunkat benne. Felléptünk a Katalin bálon meg mindenhol a városban, ahol kellett. Varrtunk ruhákat is. Egyre inkább ráhangolódott a fülünk a népdalokra, s hát mi lenne, ha megpróbálnánk egy fiúst is, egy páros legyen, de nagyon nehezen jött össze. Aztán mindenki a férjét valahogy rávette. És akkor jött be Biliczki Tímea és Biliczki Viktor a képbe, őket kértük meg, hogy tanítsanak. És kitaláltuk, hogy mezőségit. Mert szívből ez jött, hogy legyen mezőségi. Na, az összes német férj, meg aki volt, fogta a fejét, hogy ezt a ritmusvilágot hogyan lehet megtanulni. Onnantól beindult ez az irány, annyira, hogy mi minden pénteken ott voltunk. Vittük a gyerekeket, ott aludtak a kicsik Kiss Judit iskolájában. Vittük a biciklit, az uzsonnát, a tejet, a házi feladatot. Egy idő után pedig kitaláltuk, hogy mi azért még szeretnénk tanulni. És valamiért bekerült a képbe Varró Huba Marosvásárhelyről, aki a Maros Egyesületnek volt akkor a koreográfusa. Röptettük ide egy hétre, hétvégére, negyedévente, ahogy lehetett. És megtanultuk akkor a mezőségit, a kalotaszegit, a szatmárit, meg még egy csomó táncot, főleg erdélyieket. Ez borzasztó nagy dolog volt, nagyon jó közösségi élmény.
Gyerekek nem, csak ti felnőttek táncoltatok?
Gyerekek nem nagyon táncoltak, ők aztán úgy jöttek be a képbe, hogy mikor szétesett az egyesület, utána szétborult az egész csapat. Akkor szerettük volna, ha a gyerekek is táncolnak, és már elég idősek is voltak hozzá. Ági lányom ilyenkor volt 6 éves, tehát 12 évvel ezelőtt. Körülbelül azóta van a Tulipán. Mindig volt többé-kevésbé tánc, mert beépítettük a tanrendbe, de most ennyire intenzíven, erősen, ez egy véletlen, szerintem a gyerekek is nagyon jók, lehet, hogy mi is megértünk hozzá.
Mivel foglalkozol szabadidődben és mivel foglalkozol az egyesületen kívül?
Óvodavezetőként dolgozom, amiben megtaláltam magam, és rájöttem, hogy nekem ez a világom. Mondjuk tanítani szeretnék, inkább idősebb gyerekeket vagy most már azt mondom, hogy felnőtteket.
Szabadidő pedig…, igazából ez a szabadidő. Tehát a szabadidő az egyesület, a tánc, a zene, meg a gyerekek. És természetesen az olvasás meg család.
Mit üzensz a jövőnek?
Én nagyon szeretném, mint hagyatékot átadni az egyesületet, de nem látom, hogy hogyan. Tehát nagyon szeretném, keresem az embereket, és nagyon jó emberekkel találkoztam a szülők között is. Nem adom fel, továbbra is keresem. Nem tudom, hogy lehet őket rávenni, hogy tekintsék a magukénak.
De beszéltél már erről nyíltan?
Nagyon sokszor. Úgy kezdtük el, hogy csináltunk W. Judittal egy nagy prezentációt, ahol előadtuk, hogy gyerekek, baj van, nem bírjuk tovább. Úgy érezzük, hogy csak kiszolgálunk. Akkor lett egy felébredés a szülők részéről, hogy mi segítünk, nem is gondoltuk volna. És akkor lett egy csomó akció és nagyon-nagyon megnyílt mindenki. Akkor lett a hétvégi Kastl és megmaradt a szülők segítsége. De megint elakadt, megint kéne a következő lépés.
Milyen jövőt látsz az egyesületnek?
Szerintem most jelenleg éppen elértük azt, amit lehet, hogy van egy barátság, van egy összetartozás, de én úgy érzem, hogy nagyon kell ezt mint egy feladatot ápolni.
Én azt kívánom mindenkinek, hogy élje meg egyszer az életében ezt az odatartozás örömét, akármilyen szinten, akár munkahelyen is vagy máshol. Mert ez nagyon-nagyon jó érzés, és én csak onnan tudom ezt, hogy sok emberrel összebarátkoztunk, akik Győrből jöttek-mentek, fel tudnék legalább 10 családot sorolni, akikkel barátságban voltunk ez idő alatt. És mindegyik úgy ment vissza, hogy ezt így Győrben nem kapja meg. Tehát ilyen szempontból büszke is az ember rá és élvezi is. Nagyon sok élvezetet is ad vissza.
Az interjút készítette:
Borbély-Szász Orsolya
Ingolstadt, 2026. március
