Hogyan maradjunk meg magyarnak, amikor nem is tiltják?
No, meg a „nyelvében él a nemzet” – szállóigénk is eszébe jutott sok velem kapcsolatba kerülő embernek, amikor is az itt élők egyik legnagyobb – most úgy tűnik megoldhatatlan – problémájával szembesültünk.
Nagyon nehéz megtartani a magyar közösség számára a fiatalokat. Amikor elvégzik az iskolát, főleg, amikor dolgoznak, netán már családot alapítanak, elmaradnak a rendezvényekről. – mondták szinte egyöntetűen azon a beszélgetésen is, amelyre valamennyi Melbourne-i KCSP ösztöndíjast és mentort meghívtak. Fiatalok alatt értendő a második, netán harmadik generáció, illetve a csak néhány éve itt élő magyarok közössége.
Előre bocsátom, hogy Melbourne-ben nagyon sok és változatos érdeklődési területet felölelő szervezet található. Magyar iskola is van öt, ahol 250 fiatal tanul, idén 15-en érettségiznek. Itt található a világon – Magyarországon kívüli - legnagyobb Magyar Központ, amelynek a legjelentősebb szervezésű három napos rendezvénye - a HUNGAROFEST -, amelyet idén is több, mint 150 önkéntes közreműködésével bonyolítottak le. Tehát elvileg semmi probléma – mondhatnánk. Ám, hogy mégis van valami baj, azt azok tudják igazán, akik ezeket a hetente, két hetente együtt dolgozó közösségeket vezetik. Évről-évre kevesebben járnak néptáncra, és az iskolákban is minden évben meg kell küzdeni az elégséges létszámért. De nincs ez másként a nagyobb rendezvényeken sem, mert a szervezők nem lehetnek biztosak abban, hogy egy meghirdetett disznótoros ebéd, vagy egy bál behozza-e a tervezett látogatót…
A viszonylag hosszúra nyúlt – javarészt a mentorok egymással folytatott – beszélgetéséből az is kiderült, hogy a közösségbe járó honfitársaink számának csökkenése, illetve a rendezvények iránti csökkenő érdeklődés mégis valahol érthető. Hiszen Melbourne-ben nagyok a távolságok, sokat kell dolgozni a fiataloknak. Sok a teendő a gyerekekkel a délutáni edzések, egyéb elfoglaltságok miatt, szóval nem is csoda, ha a mostani 30-40 éves fiatalok nem vesznek úgy részt a magyar közösségi életben, mint ahogy tették azt ezelőtt 25-30 évvel…
Vállalt szerepem ezen a beszélgetésen nagyon hálátlan volt, mert igyekeztem egyfajta „hangos tükörként” visszakérdezni, és arra sarkallni a jelenlévőket, hogy a probléma megfogalmazásán túlmenően a megoldás keresésére is próbáljanak energiát fordítani. Kaptam is kritikát, mondván: mutass akkor legalább valamiféle megoldást! Nem voltak elégedettek a válaszommal, miszerint a megoldást nekik kell megtalálni, mert csak két lehetséges út van ebből a mostani helyzetből. Egyik a magyar közösségi élet iránti érdeklődés elvárható szinten tartása, a másik pedig a teljes asszimiláció. Az elsőhöz elengedhetetlen a mostani középkorosztály megszólítása, a közösségi munkába való aktív bevonása.
Próbáltam legalább odáig hatni, hogy ha most nem is, de majd még erről beszéljünk közösen. (Egyelőre nem érzem, hogy ez az un. önértékelés el fog kezdődni azalatt az idő alatt, amíg itt tartózkodom.)
Számomra mindenképpen érdekes volt itteni honfitársaink személyes élettapasztalatát hallgatni arról, hogy például a gyermekeik családjában hogyan lehet, vagy nem lehet megtartani a magyar nyelvet a családon belüli társalgási nyelvnek. Vagy – mert erre is hallottam példát - hogyan hal el a magyarság iránti érdeklődés a fiatalokból annak ellenére, hogy a szülők szeretnék megtartani a családban a magyar nyelvet. Arról nem is beszélve, ha netán vegyes házasságot kötnek a gyerekek, akkor melyik is legyen az anyanyelv? Mivel többen származnak a volt Jugoszláviából – itteni szóhasználat szerint délvidéki magyarok -, joggal kérdeztem tőlük: ott, ahol és amikor nektek nem volt szabad magyarul tanulni, a szüleitek hogy tudták megőrizni a magyarságotokat? És itt most, ahol lehetne magyarként éljetek, taníttassátok a gyerekeiteket, ez nektek miért nem megy? A kérdés költői volt…
A jelenlévők között lévő két pedagógus is megerősített abban a hitemben, hogy a magyarság megőrzésének elsődleges terepe a család, és legjelentősebb időszaka a kisgyerek kor. Azaz megint itt a nagy kérdés: hogy lehetne rávenni a fiatal, kisgyerekes családokat a magyar nyelven történő családon belüli kommunikációra? Hogyan kellene a második generációt bevonni a közösségi élet szervezésébe, a gyerekeiket bevonni a magyar iskolába?
Nyilván – mondtam – ezt mi, akik most jöttünk, vagy ti, a szüleik nem tudhatjuk. Ezt a feladatot velük kell elvégeztetni, őket kell megkeresni, tőlük kell ötletet várni. Ha lesz alkalmas személy, értelmesnek tűnő ötlet, abban kell maximális segítséget adnotok nekik.
Én ugyanis hiszek abban, sőt meg is tapasztaltam, hogy nem jó egyedül lenni a világban. Szerintem ezzel más is így van, még akkor is, ha van olyan honfitársunk, aki nyíltan kijelenti: nem azért jöttem el Magyarországról, hogy itt is magyarkodnom kelljen!
Ha sokat tennénk érte, talán eljönne az a világ is, amikor magunkról nem mondanánk többé azt, hogy a magyar nem összetartó nép. Persze azt is tudjuk, hogy a bajban összetartunk. De miért is nem lehetne akkor is összetartanunk, amikor nincs olyan nagy baj?
No, és hogy jön ehhez a zene?
A zene csak ürügy, egy cél, amellyel közösség alakítható csak úgy, mint a tánc, vagy más egyéb. Aki most általam megtapasztalja a zene összetartó, magyarságmegtartó erejét, az vélhetően fogékony marad a magyar kultúra iránt. Szerencsére van tapasztalatom felnőttek oktatásában, így nem okoz gondot a 40-60 éves kezdő hangszeresek ügyetlenkedése, amit bámulatos ügyességgel korrigálnak a bennük hatványozottabban meglévő szorgalmuk segítségével. Külön öröm, amikor családtagok együtt muzsikálnak! Talán a példa ragadós lesz, mert…
A zene az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el.
Ha van elég szív, az sokat segít, már úgysem adjuk fel.
Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás.
De hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig, ebben egyformák!
