Az egyik legnagyobb teljesítményként a szeptemberben indult ifjúsági csoportot szeretném kiemelni. Én egy református ifjúsági közösségben nőttem fel Kárpátalján, és máig úgy emlékszem vissza azokra az időkre, mint életem egyik legmeghatározóbb korszakára. Ekkor kerültem közel Istenhez, ekkor találtam olyan barátokra, akikkel ennyi év távlatából is szorosan tartjuk a kapcsolatot. Ekkor leltem igazán közösségre. Így különösen vágytam arra, hogy a négy és fél milliós Melbourne-ben, legyen valahol egy aprócska közösség, ami összetartozik.
Természetesen, ahogy megérkeztem rá kellett jönnöm, hogy ebben a négy és fél milliós városban nem lesz olyan könnyű egy rendszeres alkalmat szervezni, mint az én harminc ezres településemen. S hogy az itteni fiatalok élete egészen telített programokkal. Hiszen hét közben iskolába járnak, ahonnan csak késő délután kerülnek haza. Minden második hétvégéjük azzal telik, hogy az itteni magyar iskola foglalkozásain vesznek részt. Mikor lesz vajon idejük, energiájuk s kedvük csatlakozni még egy alkalomhoz?
Sokat beszélgettem erről Makkai Mártával is, a Bocskai Iskola igazgatójával, tanácsot kértem Dézsi Csabától, az itteni református lelkésztől is, s végül úgy döntöttünk, hogy meghirdetünk egy havi rendszerességű alkalmat, s meglátjuk, hogy hányan jelentkeznek. Így szeptember végén négy lelkes lánnyal kezdtük meg az önismereti ifjsúsági csoportunkat. Nagyon hálás volt a szívem, mert rengeteg szülői segítséget is kaptam ahhoz, hogy elinduljanak a foglalkozások. Mivel Melbourne hatalmas város, ez azt is jelenti, hogy a távolságok is számottevőek. Mindez pedig azt is jelenti, hogy elsősorban a szülők jóindulatán is múlik, hogy elhozzák-e a gyermekeiket a városba, péntek este hétkor. Jó volt kötetlen formában együtt lenni azokkal a lányokkal, akiket vasárnapról vasárnapra tanítottam is. Úgy egyeztünk meg, hogy a következő alkalmat valakinek az otthonában rendezzük meg, hiszen így sokkal kuckósabb környezetben találkozunk, s igyekszünk egy olyan környéket választani, ami több szülőnek is útba eshet.
Az októberi alkalmon már nyolc fiatal vett részt, s a legutóbbira pedig tízen érkeztek. Bárcsak el tudnám magyarázni, hogy milyen sokat is jelent az, hogy tíz fiatal önszántából arra szánja a péntek estéjét, hogy együtt legyen, játsszon, jobban megismerje önmagát és a körülötte lévőket, nem utolsósorban pedig halljon az Istenről. Ezeken a péntek estéken egy-egy témát boncolgatunk közösen, így beszélgettünk már az emberi kapcsolatokról, barátságokról, a kommunikáció formáiról, s az utolsó záró alkalmunkon a félelemről fogunk együtt gondolkodni. Jó látni, hogy ezek a fiatalok valóban érdeklődőek, mély gondolkodásúak, s készek arra, hogy megosszák egymással gondolataikat.
Részben ezek a fiatalok sarkallnak arra, hogy jövőre ismét megpályázzam az ösztöndíjat, mert úgy érzem, hogy van még dolgunk közösen. S együtt építhetjük a magyar ifjúsági közösséget.
