Vesztegzár alatt örömforrásnak lenni
Kertvárosban élek, ahol látszólag és külsőleg, semmit nem változott az élet az elmúlt hetek alatt, és ez engem megnyugtat. A mókusok ugyanolyan szemfülesen ürítik ki a madáretetőket, mint eddig, az őzek zavartalanul legelik le a tavaszi napsugár előcsalogatta ínyencségeket a házak körül. Az egyetlen szembetűnő változás a sétáló ember látványa. (Nem a futó, kocogó, kutyasétáltatókra gondolok, hanem a komótosan egyedül vagy párban sétálókra. Ez bizony a kertvárosban új jelenség.)
Így, csak azt kellett kitalálni, hogyan tovább ebben a mégis megváltozott világban, amikor hirtelen egyik pillanatról a másikra a Bocskai rádió online platformja, élő közvetítése egy lett a sok millióból. Első nekifutásra összedobtunk 6 m²-en egy tévéstúdiót és onnan jelentkeztem be. Második nekifutásra és több órás szerelési, vasalási munkálat után felállítottunk egy virtuális stúdiót, az úgynevezett Green Boxot. (A képernyőn soha nem látható zöld anyag falon, földön egyaránt, amelynek köszönhetően körbevágható lettem és virtuális térben bárhová helyezhető vagyok.) Tudom izgalmasan hangzik, és az is, de hihetetlenül sok plusz munkával jár, és ebben a helyzetben a szó szoros értelmében ketten maradtunk Molnár Zsolttal. A rádió két önkéntes kollégája március közepétől már csak online jelentkezett be.
Mindig is érdekelt, hogy mi, miért történik. Sokszor hallottam technikus kollégáimtól az évek során, hogy „ez nem a te dolgod, nem kell mindenhez értened...” Most, amikor „rádiós” kollégámmal 21. századi „tévézésbe” kezdtünk, tisztult le bennem a „hogyanok” és „miértek” jelentősége. Néhány hónappal ezelőtt sokan értetlenül néztek volna: mi olyan nagy kunszt ebben? A sors fintora, hogy mára szinte mindenki tudja, nem is olyan egyszerű egy kis, vagy nagy képernyő előtt állva, vagy ülve beszélni, beszélgetni, „élő adásban” igazán élőt alkotni.
Április így ért itt Clevelandben. Egy kis napsütés hihetetlenül feldobja a napom, mert errefelé igen szűken mérik. A csend, nyugalom viszont ösztönzőleg hat rám. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan tartjuk fent az érdeklődést kulturális események, közös istentiszteletek, cserkész összejövetelek nélkül. Néhány előre leforgatott anyag még volt a tarsolyomban (kanadai reformátusok meglátogatása, magyar iskola szavaló versenye), de a nagy kérdés az maradt, hogyan tovább a minden irányból ömlő, sőt zúduló információ dömpingben.
Minden túlzott érzelgősséget visszautasítva is éreztem, szolgálatom talán most nyer igazán értelmet. „Összetartozunk!” köszönt vissza mindegyre. Kisebbségiként felnőve, jelenleg az amerikai diaszpóra magyarjai között élve joggal állítom, hogy igenis sokat jelent számunkra a kijelentés és minden hozadéka. (Na jó, a többség számára...)
Hirtelen megszűnt a tér és határ, az óperenciás távolság, mintha csak évtizedes munkám folytatása lett volna készítettem tovább az egyházi, zenei, kulturális műsorokat, beszélgetéseket. Nem számított, hogy Erdélyből vagy éppen Amerikából teszem azt. Így ünnepeltünk együtt a Kárpát-medence minden református magyarjával húsvétkor, belepillanthattunk a székely falvak hétköznapi (karanténos, avagy magyarul vesztegzáras) és ünnepnapi életébe, nótáztunk népszerű és nagyon kedvelt népdal- és nótaénekesekkel. A hatnégyzetméteres stúdió sem korlátozott abban, hogy népviseletbe öltözzünk és felidézzük kedvelt tavaszi népszokásainkat, hagyományainkat interjúalanyaimmal, beszélgetőpartnereimmel együtt.
Természetesen nekem is hiányzik embertársaim közelsége, a találkozások felhőtlen öröme, a felém közeledő mosolygó arcok fénye, de tudom, hogy minden véges, ezen is túl leszünk... Addig is teszem a dolgom, erőt hozzá hitemből, szerető családomtól és barátaimtól kapok. Hálás vagyok a megpróbáltatásokért, a sok új élményért, kalandokért.
