„Szabadságharc” – Arany és Petőfi barátságának két éve
Az ünnepség a Szózat eléneklésével kezdődött, majd Nt. György L. Attila házigazda lelkész igei köszöntése hangzott el. Nyitó beszédében Dzsida Jenő Tekintet nélkül című versét idézte, melynek üzenete: „lehet, hogy néha nagyon kellemes, talán előremutató is a kiegyezés, de néha a harcot vállalni kell”. Ezután tolmácsolta a Bethlen Gábor Irodalmi és Baráti Kör kérését, miszerint a tulajdonukban levő székely zászlót szeretnék átadni az ünnepség egyik szervezőjének, a Csillagösvény Református Egyesületnek. Az idén 60 éves Bethlehem Gábor Irodalmi és Baráti Kör elnöke, Joó Klára elmondta, hogy Baka Károly hosszú éveken át volt a Székely Egyesület elnöke, és bár egészségi állapota már nem engedi meg, hogy jelen legyen az ünnepségen, az volt a vágya, hogy az általa Székelyföldről hozott zászló a Csillagösvény Református Egyesületé legyen. Ennek ünnepélyes átadása napra pontosan a székely szabadság napjával esik egybe. A zászlót – köszönő szavak kíséretében – Nagy Enikő, a Csillagösvény Egyesület elnöke vette át.
Az útviszonyok és a kedvezőtlen időjárási körülmények megakadályozták, hogy dr. Bodnár Gergely konzul, közösségi diplomata személyesen vegyen részt az ünnepségen, ezért telefonon keresztül köszöntötte az egybegyűlteket. Ünnepi beszédében elmondta: „Petőfiék világos kérdést fogalmaztak meg: «Rabok legyünk vagy szabadok?» Mindenki értette 170 évvel ezelőtt is, és mindenki tudta, mi a válasz erre a kérdésre. Furcsa párhuzam, hogy Magyarország történelmének elmúlt 171 éve többször is arról szólt, amit a márciusi ifjak követelnek: a 12 pontot. Ez alatt a 171 év alatt rengeteg esemény történt Magyarországon: vérbe fojtott szabadságharc, kiegyezés, világháború, Trianon, még egy világháború, szovjet megszállás, kommunista diktatúra, vérbefojtott forradalom, rendszerváltás. 171 év viharos történelem, amelynek a végén a visszaszerzett nemzeti függetlenség díszeleg. 1848 öröksége, hogy Magyarország legyen szabad, független, és magyar ország. Az a Magyarország, amely hisz a nemzetállamokban, a határok védelmében, a család és a munka értékében.” Befejezésképpen pedig mindenkit arra buzdított, hogy éljen alkotmányos jogaival, és vegyen részt a májusban zajló európai parlamenti választásokon.
Az ünnepi műsor főrészében a közönség Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi versvándor és Kálló Béla szabadkai színművész, rendező előadásában a „Szabadságharc” című színpadi játékot nézte meg, melyben a fellépők korabeli feljegyzések, dokumentumok és levelek segítségével Arany János és Petőfi Sándor barátságán keresztül mutatták be az 1848–49-es eseményeket.
„Petőfi és Arany barátsága mindenkihez szól. Ezeket a költőóriásokat ugyanis nem a költészetükön, hanem az életükön keresztül közelítettük meg. Mindazok az emberek, akikkel találkoztak, főleg Petőfi, és azok a helyszínek, ahol megfordult, a darabban is megjelennek, ezáltal a közönség megismerte az akkori életkörülményeket, kettejük kapcsolatát és a szabadságharc eseményeit. Ilyen formában ez az előadás hiánypótló.” – hangzott el a felkonferálásban Kálló Béla vallomása a műsorral kapcsolatban.
És valóban. A néző úgy érezhette, hogy a két előadó mintegy ablakot nyit Arany és Petőfi életére: különöző helyszínek, élethelyzetek és lelkiállapotok váltakoznak a színpadon – mindezeket térben és időben a székek véletlenszerűnek tűnő, mégis jól kigondolt koreográfia szerint történő áthelyezésével érzékeltetve. A Petőfit életre keltő Tóth Péter Lóránt és az Aranyt, valamint mindenki mást megszólaltató Kálló Béla nagy bravúrral és hiteles játékával lendületes, magával sodró, ám a legkevésbé sem mesterkélt légkört teremtett a színpadon. Két név, két arc, két személyiség – és megannyi érzés, megélés széles skálája. Szakmai, magánéleti és történelmi viszontagságok és viharok. A külső, néha oly mostoha valóság ütközik a belső megélés fájdalmával, mely olykor lélekhasító felkiáltások kíséretében tör a felszínre. Ám nincsen olyan egyéni vagy közösségi szintű történés, esemény, mely ne lelne visszhangra a két költőóriás lelkében, majd egy-egy költeményében. Hol nyugodt, örömteli, hol pedig viharos, indulatokkal teli dialógusok váltakoznak hol csipkelődő, hol véresen komoly, hol számonkérő, hol bátorító hangnemben – mindez helyenként humoros szófordulatokkal, szójátékkal oldva fel.
Nem egyszerű feladatra vállalkozott Kálló Béla: Arany mellett a kor irodalmi és politikai életének olyan jelentős alakjainak is kölcsönzi hangját, mint Tompa Mihály, Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Vas Gereben vagy éppen Bem apó. És tette mindezt olyan könnyedséggel, melynek köszönhetően a karakterváltás minden törés jele nélkül valósul meg. Tóth Péter Lóránt, aki saját elmondása szerint színházi munkába most kóstol bele először, olyan otthonoson mozog a színpadon, hogy alaposan kidolgozott és megérett játékával Petőfi alakját sokáig emlékezetében őrzi a montreali közönség, azért is mert az ő szájából hangzik el a nemzet sorsára vonatozó lényegbevágó kérdés:
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének? (Petőfi: Szörnyű idő)
Az ünnepség zárórészében Licskó Szabolcs atya osztotta meg gondolatait, aki elmondta: „egy-egy ilyen találkozás mindig lehetőség arra, hogy elgondolkodjunk a múltunkon és erőt merítsünk a kihívások válaszadására… Nekünk is minden egyes ünnep történelmi pillanat, hiszen itt vagyunk még, és hála legyen az Úrnak érte!” Visszautalva a színpadi játékra arra buzdított, hogy a következő generációknak tovább kell adni, hogy „van egy nemzet, aki képes összefogni nemes célokért, és ezt úgy hívják, hogy magyar nemzet... Arany és Petőfi összefogtak, buzdították és erősítették egymást, mi is próbáljuk így erősíteni hitben, vallásban egyaránt, de nemzetiségtudatban is, hiszen nekünk van egy érdekes kihívásunk itt Kanadában, Montrealban, ez pedig az, hogy megőrizzük magyarságtudatunkat, megőrizzük nyelvünket!” Majd pedig hozzátette: „az 1848–49-es események üzenetét mind a mai napig meg kell őriznünk nemcsak a szívünkben, hanem a jővő számára is. És ez rajtunk, mindannyiunkon múlik!”
Az ünnepi műsort a magyar, székely és kanadai himnusz eléneklésével zárta a montreali magyar közösség.
