Idén harmadik alkalommal került megrendezése a queenslandi magyarok legnagyobb szabású eseménye, a Hungaro Fesztivál. Szeptember 4-e számokban: 3 óra alvás, reggel 4:30-kor felkelés, 15 óra munka, 70 önkéntes segítő, 13 kültéri sátor, 1 hatalmas színpad, 26 műsorszám, 6 KCSP-ösztöndíjas, nagyjából 2000 látogató, 100 kilométer rohangálás, este 11-kor, dolgunk végeztével összeesés.
A fesztivál előkészületei már érkezésem előtt megkezdődtek, de az igazi nagy hajtás augusztusban indult el. A fesztiválon fellépőkkel való egyeztetés, a sátrakban ételt árusítókkal a megbeszélés, és az eseményen önkéntesen segítők szervezése majdhogynem egész évben zajlik, de az utolsó utáni pillanatig nem ér véget. Éjszakába nyúló e-mailezések, hosszas kérlelések telefonon és személyesen, az ételek-italok mennyiségének kiszámítása, és ezek megrendelése, a műsor összeállítása egyrészt izgalmas feladatok, de legyünk őszinték, igen kimerítőek is – fizikailag és idegileg is. A „Mi lesz, ha…?” kezdetű kérdés gyakorlatilag leírja a fesztivált megelőző hetek általános hangulatát. Mi lesz, ha nem lesz elég? Ha túl sok lesz? Ha nem ér oda? Ha nem jön el? Ha nem tetszik? Ha, ha, ha? Miután heteket végigizgult és aggodalmaskodott az ember, a végén már csak legyint: Ha így lesz, jó; ha emígy, akkor is.” A szervezők otthonai szép lassan, de biztosan átalakultak raktárakká. Nálunk ösvények vezettek a legfontosabb stratégiai pontokhoz, úgymint ágy, dolgozóasztal, konyhai csap, hűtő. A ház többi részét már csak nehézségek árán lehetett megközelíteni, de meg kell mondjam, ennek is van valami varázsa. Annak a megtestesülése, kézzel fogható bizonyítéka, hogy itt valami nagy dobásra készülünk.
Az emberekkel való egyeztetés mellett a fesztivál technikai része is nagyon összetett feladat volt. Onnantól kezdve, hogy milyen lesz a hangosítás a teremben, odáig, hogy meg kell tervezni és szerkeszteni az ültetőkártyákat, az újsághirdetéseket, a konferáló szöveget két nyelven, a kitűzőket, a programfüzetet; minden apró részletre ügyelni kellett. És természetesen hiába figyeltünk mi mindenre, a helyszínen elég sok minden kiderült – igencsak próbára tette a leleményességünket ez a nap, de szerencsére, így vagy úgy, mindenre találtunk megoldást.
A fesztivál előtt pár nappal érkeztek meg Perthből és Sydneyből a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai. Mivel közös műsorszámmal készültünk, de korábban még sosem dolgoztunk együtt, ezért három napon át csak próbáltunk, dolgoztunk a programunkon. De ez nem csupán az énekek és táncok begyakorlásából állt. Mivel a néptáncosok egy-egy blokkban 3-4 tájegység táncát is bemutatták, ezért sokszor kellett a lányoknak villámgyorsan átöltözniük, amíg a fiúk énekkel vagy tánccal töltötték ki az időt – versenyt kellett futni az idővel. Az egyik résznél épphogy 1 perc állt rendelkezésre, hogy inget, mellényt, szoknyát, kötényt váltsanak a lányok, de volt, hogy még az alsószoknyát és a hajukban a szalagot is ki kellett cserélni. Ezt is el kellett gyakorolni, hogy milyen módszerrel a leggyorsabb átöltözni. Ki kellett találni, ki miben segítsen úgy, hogy ne akadályozzuk egymást: egyikünk az inget gombolta, másikunk a szoknyát csomózta, vagy épp egy kapocsba beakadt hajfonatot szabadított ki (és itt, az időhiányra való tekintettel, a többet erővel, mint ésszel elvet alkalmaztuk). A Forma1-es kerékcseréhez tudnám hasonlítani ezt a műveletet.
A nagy nap előestéjén elmentünk a helyszínre bepakolni. A sok rekesz italt, a konyhai eszközöket, a több tonna fellépő ruhát, a technikai eszközöket, kipakoltunk több száz széket, asztalokat. Hajnali egy órakor én még vasaltam, Horváth Gyöngyi mentorom pedig nokedlit szaggatott. Épphogy lehunytuk a szemünket, már kelhettünk is fel. Reggel hat órától a kültéri sátrakat állítottuk fel, ragasztottuk fel a plakátokat, rendezkedtünk a színpadon, igyekeztünk mindent kézben tartani. Sajnos nagy nehézséggel indult a délelőtt, ugyanis a hangtechnikusok nagyon sokat késtek, és számos eszközt nem hoztak magukkal. Emiatt késve kezdődött a program, és hatalmas volt a fejetlenség. Igyekeztünk úgy megoldani a problémát, hogy ebből a közönség a lehető legkevesebbet vegye észre, és végül elérkezett a pillanat, amikor elkezdődhetett a műsor. Amellett, hogy az ösztöndíjasok és a Gold Coast-i Magyar Iskola tanulóinak műsorában részt vettem, én voltam a magyar konferanszié, ami azt jelentette, hogy egész nap vagy a színpadon, vagy a színpad mellett takarásban, lankadatlan figyelemmel, folyton készenlétben állva kellett lennem. Ennek hatalmas előnye, hogy az összes műsorszámot láthattam, amikor volt egy kis lélegzetvételnyi időm, akkor a fellépőkkel beszélgettem a színfalak mögött. Ugyanakkor nem volt egy perc időm sem enni, tehát a hőn áhított lángosról és kürtőskalácsról rövid időn belül letettem, nem élhettem át a kinti forgatag nyüzsgő hangulatát, nem beszélgettem a vendégekkel, és az életet jelentő kávét is „futárral” szereztem be (amire a nap előrehaladtával egyre sűrűbben volt szükségem). A többi ösztöndíjas sem lazsálhatott. Háromszor is felléptek különböző táncokkal a nap folyamán, a köztes időt pedig rohangálással, intézkedéssel töltötték. A műsorszámok rendkívül színvonalasak és változatosak voltak, a fellépők nagyon profin és rugalmasan kezelték a felmerülő nehézségeket, a színfalak mögötti izgatott és jókedvű hangulat pedig minden kihagyott falat lángosért kárpótolt. Este hat órakor, a program vége felé már elkezdődött a pakolás, a konyha kipucolása, a székek, sátrak elrakodása, és minden egyéb munkálat, ami egy ilyen nagyszabású program esetén többórás feladat. Az utolsó cseppnyi energiánkat is elhasználtuk. Hazaérvén, a mi fantasztikus KCSP-csapatunk a nappali szőnyegén összeesett, és egy kupacban a földön fekve örült annak, hogy sikerült, megcsináltuk!
A szervezők közül tényleg mindenki az utolsó sejtjéig kimerült, hiszen több hetes, sőt, több hónapos munka egy ilyen színvonalas és hatalmas fesztivált összehozni. Ha csak ezt a konkrét napot nézzük, már az önmagában rengeteg energiát és kitartást kíván, de erre rátesz nagyon sok lapáttal az eseményt megelőző hosszan tartó megfeszített, kíméletlen tempójú fáradozás. Ausztráliai pályafutásom legnagyobb élménye volt a fesztivál, és éppen emiatt a rengeteg befektetett munka miatt. Az érzés, hogy ’Ezért megérte!’, elűzi minden korábbi feszültség, kimerültség emlékét. Ezenfelül, természetesen annak is nagyon örültem, hogy együtt lehettünk az ösztöndíjasokkal, hiszen a sok-sok közös munka során rengeteget nevettünk, olyan élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtunk, amik (engem biztosan) egy életen át elkísérnek. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehetettem a Hungaro Fesztiválnak!
