A vírus hatása a szolgálatra
Aztán rájöttem, hogy pont a saját magam kedvéért szükséges megírnom ezt a beszámolót, hiszen nem mindenkit ér kiküldetésben, 8500 km-re az otthonától egy olyan súlyos esemény, mint egy világjárvány. Ma egy hete, hogy hazaértem Magyarországra, így volt elegendő időm, hogy leülepedjen bennem az a rengeteg dolog, ami a hazahívásom óta történt velem. A rövid verzió szerint március 15-én arra kért bennünket a munkáltatónk, hogy maradjunk elszeparálva, és készüljünk fel a hosszabb karanténra. Azonban két nappal később egyre jobban körvonalazódott a helyzet komolysága, azonnal hazahívtak mindannyiunkat, akik a diaszpórában teljesítettünk szolgálatot.
Én így éltem meg a dolgokat: Hétfőn nagybevásárlásban voltam, felkészültem a következő pár hétre, amit albérletem magányában egyedül terveztem tölteni. Kedden azonban úgy ébredtem fel, hogy elgondolkoztam azon, vajon tényleg fölkészült vagyok-e a karantén időszakára? Valami megérzéstől hajtva beszálltam az autómba és sietve elmentem vásárolni két ládát, valamint egy bőröndöt, melybe minden holmim belefért. Ugyanezen a napon floridai idő szerint fél 1-kor kaptam egy levelet Magyarországról, melyben megkértek rá, hogy mielőbb térjek haza, amennyiben erre lehetőségem van. Nem cselekedtem azonnal, végiggondoltam ezt a helyzetet, majd legjobb belátásom szerint úgy döntöttem, hogy követem a munkáltatóm kérését és mielőbb összecsomagolok, felszámolom az albérletem, holmimat, gépjárművemet és hazatérek.
Döntésemnek több oka is volt, egyrészt mert a diaszpórában dolgozván a mentorunk felelős értünk és én ezt a terhet nem akartam a mentorom vállára tenni. Másrészt úgy gondoltam, hogy mivel így is, úgy is otthonról fogok dolgozni, végülis mindegy, hogy ezt Miamiból vagy Pécsről teszem. Emellett fontos volt számomra végiggondolni azt is, hogy ha bármi baj ér – teszem azt beteg leszek –, a saját hazámban, ahol jobb az egészségügyi biztosításom, talán jobbak az esélyeim, mint külhonban.
Szóval úgy döntöttem, hogy befejezem az elmúlt másfél évet (igen, nekem ez a második szolgálati évem volt), és én bizony két és fél nap alatt kiköltözöm az albérletemből.
Sokak számára nehéz feladat lehet ezt pár nap alatt menedzselni, de kis segítséggel számomra ez nem okozott akkora problémát. Szerencsés vagyok, mert a magyarság körében sikerült olyan szülőket megismernem, akik szállítmányozással foglalkoznak, így a holmim konténerben tudott utánam utazni, ezek leszállításában mentorom férje segített nekem sokat, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok.
Az életemet becsomagoltam pár nap alatt, mondhatni keddről csütörtökre. És pénteken útra keltem Magyarországra.
Egyszerűen hangzik, bár korán sem volt ilyen könnyű. A járatomat indulásom előtt egy nappal törölték. A mentorom azonban nem hagyott cserben, hanem hosszú órákat szánt arra, hogy a segítségemre sietve elősegítse a hazautam átszervezését. Meg kell mondjam, hogy számomra ő egy szupernő, persze nem csak ezekre a tényekre alapozva. Neki köszönhetően egy magyar egyetemista barátommal együtt sikeresen eljutottunk következő napi járattal Párizsba, majd onnan Budapestre. Különösebb fennakadások nélkül.
A másik szervezetem is rendkívül támogató volt, nélkülük a repülőjegyem megvétele is gondot okozott volna. Isten áldja őket!
Az egyetlen dolog, amit nem sikerült elintéznem ezalatt a pár nap alatt, az autóm eladása volt, melyet szintén a mentorom vállalt magára. Nem lehetek elég hálás emiatt.
Párizsban már csatlakozott hozzánk az egyik kollégám, aki Washingtonban teljesített szolgálatot. Nagyon megkönnyebbülve, fellélegezve, karöltve több honfitársunkkal szálltunk fel a haza induló gépre.
Minket nem raktak automatikusan karanténba, de az online sajtóban kértek minden külföldről hazatérőt az elővigyázatosságra.
Itthonról, önkéntes karanténba vonulva, könnyen tartom a floridai időzónát és egyszerűen rész tudok menni az összes szervezett konferenciabeszélgetésen, vasárnapi iskolában, és el tudom látni az összes feladatot, mellyel a mentorom, vagy mentor-helyettesem megbíz. Közben pedig biztonságban érzem magam az otthonomban, és másokat sem fenyegetek az esetleges fertőzöttségemmel. Az egyetlen ember, akinek egy kicsit megnehezítem az életét, a férjem, aki az én önkéntes karanténom miatt szintén karanténba kényszerült. Természetesen mindkettőnk szerint ez a kisebbik rossz.
