“Minden más utána”
Az alkalom istentisztelettel kezdődött, Menkéné Pintér Magdolna szolgálatával. Az igehirdetést követően a Hannoveri Ovi-Suli műsora következett, Szabóné Kliment Anita és Üveges-Rodina Zsuzsanna vezetésével, s természetesen egy csapatnyi kisgyermek közreműködésével. Így elevenedett meg szemünk előtt Weöres Sándor: Nincs szebb a virágnál c. megzenésített verse, s így melegítette fel lelkünket többek között a “Szívem fölött kokárda” című gyermekvers. Emellett minden kisgyermek nemzeti színű pártával, csákóval ékesítette fel magát, s tette még különlegesebbé a műsort.
Ezután Deli Csanáddal közösen összeállított műsorunk következett, mely többek között Petőfi: Nemzeti dalából, a Kormorán: Mi Atyánk című dalának feldolgozásából, egy rövidebb színpadi jelenetből és ünnepi beszédből állt. E műsor keretén belül hangzott el, talán az alkalom egyik kulcsfontosságú gondolata: ”Sok helyen látni, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a nemzeti öntudat gondolatával, már-már egyenesen megbélyegzettek azok a törekvések, amelyek nemzeti értékeink megőrzését hangsúlyozzák. Megbélyegzettek, hiszen az egyenlőség ideája összeférhetetlen azzal, hogy fontossági sorrendet jelöljünk ki magunk számára: előbb a haza, és minden más utána.”
Sokunkat felrázott, az a rövidke jelenet, amelyben két látszólag különböző ember (egy tanár és egy lázadó diák) osztotta meg véleményét az ünnepről. S most következzék két gondolat a jelenetből, amelyről úgy gondoljuk, hogy érdemes megosztanunk: “Mivel az ember közösségi lény, csak ilyen összefüggésben, ebben a kettősségben s egyben napjaink valóságában tudom személyesen megélni az ünnepet...Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy 1848. március 15-e egyben: a polgári jogegyenlőség ünnepe is (kellene legyen)... a civilek ünnepe is, hisz a forradalmakat általában ők vívják meg... Meg a „lázadó”, világosan beszélő fiataloké, akiknek a szájában még az igen igen, a nem pedig nem!”
“Persze egy csipetnyi „hungarizmus” nem árt, főleg itt...Főleg itt! Épp csak annyi, hogy megmaradjunk annak, aminek születtünk: magyarnak. S ha a túlvilágon összefutnánk pár olyan magyarral, akik vérüket ontották nemzetü(n)k jobb sorsáért, ne kelljen lesütni a szemünket. Ezért fontos ez az ünnep, nem szabad elfelejtenünk, hány ezren ontották vérüket önért, érted, értem. A legkevesebb, amit megtehetünk, hogy nem felejtjük el, kik vagyunk.”
A megemlékezés végén közösen elénekeltük nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, ezután a szeretetvendégség keretein belül, személyes gondolatainkat átadva egymásnak, kötetlenebbül folytattuk tovább az emlékezést.
Isten adja a következő nemzedékeknek a határokon túl (is), hogy a magyar történelem sorsfordító eseményeire való emlékezés szíveket felforraló, identitásunkat erősítő alkalmak legyenek! S akkor valóban jöhet “minden más utána”...
