„Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (I.Kor.2,9)
Nemcsak a megálmodhatatlan áldásokat, találkozásokat, ajándékokat, készítette el Isten, az életemben azáltal, amit ez a program és az itt eltöltött idő hozott, hanem mindazt a küzdelmet, nehézséget, vívódást, kihívást is, amit szintén ezzel a feladattal, munkakörrel kaptam. Az ember jelleme nem a jólétben, az oázis forrásokban gazdag hűvösében, hanem a sivatag kilátástalan szikességében edződik, nemesül. Igen, itt Hollandiában is van szikes, talaj és sárga, kiégett fű. Itt is vannak nélkülözők, szomjazók, magányban hervadók. A másokért vállalt szolgálat, harc, önmagunk legyőzése, átadása, tanítás, odahajolás, felemelés és mégis a legszebb hivatás és egyben kötelesség is. Köszönöm, hogy mindennek részese lehettem! Részese lehettem a programnak, a hollandiai közösségeknek, a közös eseményeknek, a világításnak, a fejlődésnek, a magvetésnek, emberek életének. Egy darabon, egy darabig.
Milyen nehéz így búcsúzni!
Nem találkozhatunk, nem ünnepelhetünk, nem ölelhetjük meg egymást. Vannak azonban régi, jól bevált módszerek, mint a levél, vagy az újságcikk. A Zwollei Harangszó idei negyedik számában egy egész melléklettel búcsúztak a gyülekezet tagjai, mentoraim, hollandiai Testvéreim. A kedves megható szavak találkozássá, ünneppé, öleléssé váltak az olvasóban.
https://zwolleireformatus.files.wordpress.com/2020/05/zwolleiha-2020-4-hucc81svecc81ttocc81l-pucc88nkocc88stig-necc81met-piroska-mellecc81klet.pdf
A meglepetéstől napokkal később tértem csak magamhoz. Az ötödik számban olvasható a válaszlevelem.
https://zwolleireformatus.files.wordpress.com/2020/05/zwolleiha-5-2020-per-5-hucc81svecc81ttocc81l-pucc88nkocc88sdig.pdf
Azért még titkon reménykedem, hogy mielőtt visszaköltözünk Magyarországra, még adódik alkalom a személyes találkozásra, ünneplésre, ölelésre is.
Búcsúzásra.
