Ritkán beszélnek erről, de az ’56-os menekülteknek több rétege volt. Az első hullámban, közvetlenül a forradalom kitörése után, sok olyan kommunista katona és tiszt menekült el, akik attól féltek, hogy a szabadságharcosok felakasztják őket. Ezek a kék ÁVH-sok 1945-től verték és ölték a népet. Ők tették ki az első hullám nagyjából felét. Ebben a hullámban mentek azok is, akiknek már kint élt nyugaton néhány rokonuk, vagy csak a lehetőséget várták a távozásra. Az igazi szabadságharcosok nem az első napokban hagyták el az országot.
A második és harmadik hullám novemberben indult meg. Ezekben már azok voltak, akiknek ténylegesen menekülniük kellett, mert harcoltak, múltjuk volt a rezsim szemében, és féltek a letartóztatástól.
Mi Devecserben szálltunk fel a vonatra november 28-án. Kőszegre készültünk egy rokonunkhoz, de Szombathelyen le kellett szállnunk, mert a határhoz már nem lehetett közelebb jutni a nagy ellenőrzések miatt. Itt egy rokonunknál szálltunk meg, és másnap terveztük a továbbindulást. Ajánlottak nekünk egy embert, akiről azt mondták, majd ő segít nekünk átjutni a határon. Ki is fizettük előre az árat, aztán másnap elindultunk közösen a határ felé. Egészen Szombathely határáig vitt bennünket, ott megmutatta az irányt, és magunkra hagyott bennünket.
Hárman vágtunk neki ennek a menekülésnek: a sógornőm, a feleségem, Bori, aki hét hónapos terhes volt, valamint jómagam. Húsz kilométer állt előttünk a határig. Megfogadtuk, hogy semmilyen menekülő csoporthoz nem csatlakozunk, mert abból csak baj lehet. Egész nap mentünk, a kosarunkban egy kevés étel és kenyér volt, azt ettük a hosszú úton. Útközben lövöldözést is hallottunk többször, félelemmel töltött el bennünket ez az egész hangulat. Amikor a közelbe értünk, egy idős bácsi jött felénk kenyérrel a hóna alatt. Ő figyelmeztetett bennünket, hogy most ne vágjunk neki a határnak, mert az orosz őrjárat éppen ellenőrzi a szakaszt, így az erdőben vártuk meg, hogy besötétedjen.
Mire elindultunk, minden jeges és havas volt. Néhány száz méterre egy őrtoronyból világítórakétákat lőttek fel, amelyek az egész területet bevilágították, közben géppisztolyos katonák jártak körbe-körbe. Az egyik villanás után megindultunk. A sógornőmmel közrefogtuk a feleségemet, és mentünk a felszántott, rögös földön keresztül. A rakéták közben folyamatosan szálltak fel, és világították meg a terepet, eközben szinte megállás nélkül puskaropogást hallottunk, amely olyan közelinek tűnt, hogy nem tudtuk bennünket lőnek-e, vagy sem. Minden villanásnál a földre feküdtünk, hogy ne vegyenek észre bennünket. Végül átjutottunk a határon. Egy árokban leültünk és megpihentünk. Nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy már osztrák földön vagyunk-e, csak miután továbbindultunk, és megláttuk a német feliratokat, akkor nyugodtunk meg igazán. Az a határszakasz, ahol mi keltünk át, elég keszekusza. Több csoporttal is megtörtént, hogy átjutottak az osztrák földre, aztán sétáltak tovább, majd visszakerültek Magyarországra, ahol elfogták, és letartóztatták őket. Mi szerencsére nem jártunk így.
Mivel Ausztriában már minden menekülttábor tele volt, vonatra tettek bennünket, és egyenesen Olaszországba, Marina Massába mentünk. Fél évet maradtunk ott. Itt ismertünk meg egy Klári nevű szülésznőt, aki a kezébe vette Bori gondozását, így az első lányunk már olasz földön született meg. Amikor a szülés megindult, Borit gyorsan bevitték a közeli kórházba, és mondták, hogy az orvos még nem ért ide, várni kell rá. Klári azonnal mondta, hogy nyissák ki a szekrényt, amelyben vannak az eszközök a szülés levezetéséhez, mert amennyiben nem teszik, akkor ő maga fogja azt betörni. Mire az orvos megérkezett a Vespa motorkerékpárjával, a lányunk már meg is született.
Egyik nap a menekülttáborba megérkeztek a kanadai menekültiroda munkatársai, és kínálták a lehetőséget, hogy ki szeretne ebbe az országba emigrálni. Úgy gondoltam, Kanada egy épülő ország, biztosan kellenek mérnökök, így jelentkeztünk. Igaz, hogy a feleségem nem nagyon akart Kanadába menni, de végül csak beleegyezett a dologba. Franciaországból hajóval mentünk át, Halifaxban tettek le minket, onnan pedig az ontariói Londonba kerültünk.
Előtte, még Olaszországban a menekülttáborban történt, hogy majdnem elmentünk a Dél-Afrikai Köztársaságba, mert oda is mérnököt kerestek, de a sógornőm oda nem jöhetett volna velünk, mert az nem bevándorlási irodán keresztül ment volna, hanem csak egy vállalat kínált munkát nekem, és csak a szűk családot vitték volna. Ezért ezt a lehetőséget elvetettük. Mindenféleképpen együtt szerettünk volna maradni.
Amikor aztán megérkeztünk Londonba, és beléptünk a bevándorlási irodába, ott várt bennünket az üzenet Dél-Afrikából, hogy jöhet a sógornőm is, őt is befogadják, csak menjünk vissza. Ekkor viszont már nem volt kérdés, hogy Kanadában maradunk.
Kezdetben egy harmincfős közös szálláson voltunk, ahol a házi néni alig adott enni, annak ellenére, hogy a bevándorlási hivatal fizette neki az ott-tartózkodásunkat is, meg az ételpénzt is. Tej helyett tejport vett, és azt keverte be vízzel, és ha valaki nem itta meg, azt visszaöntötte az üvegbe, és legközelebb újból azt kaptuk. Úgyhogy itt nem sokat ettünk kezdetben. Végül egy Auschwitzból elmenekült magyar segített rajtunk. Lakást adott, és elintézte, hogy mi kapjuk meg a bevándorlási hivataltól az étkezésre járó pénzt, ő pedig a szállásra járó részt. A lakásban nem volt semmi, de szereztünk takarókat, evőeszközöket, edényeket sőt, még egy varrógépet is. A feleségem ezzel varrta a ruhákat a lányoknak. Mindig olyan szép ruhába öltöztette őket, mint a kis hercegnőket.
Két hónap után kaptam munkát, de eleinte nem dolgozhattam mérnökként, mert nem volt hitelesítve a diplomám. Később megismertem a helyi egyetem egyik professzorát, aki lefordította és elismertette a diplomámat Kanadában. Ekkor a fizetésem azonnal majdnem a duplájára nőtt. Szépen haladtam előre a mérnöki ranglétrán, dolgoztam többfelé is a tartományban, sőt később még Albertában is néhány évig. Két lányom és egy fiam született, mindhárman egyetemet végeztek. Végül saját céget alapítottam, amellyel hidakat, lakóházakat és hatemeletes épületeket építettem. Konzultáns mérnökként még a nyugdíj után is visszahívtak dolgozni. Legutóbb 2011-ben, 81 éves koromban kértek fel egy feladatra, így a nyugdíjas éveim is aktívan teltek.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található:
https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
