Az 1956-os forradalom sodrásába szinte véletlenül kerültem bele. Akkoriban az ATUKI (Autóközlekedési Tudományos Kutatóintézet) kutatómérnökeként a Műszaki Egyetemre jártam át, ahol az Ikarus padlómotorok fékezési kísérleteit végeztük. Október 23-án is a kis Ford Prefectemmel indultam munkába – ez az az autó egyébként, amellyel Darvas Iván és Ferrari Violetta a Gázolás című filmet forgatta 1955-ben.
Az egyetemnél a diákok megállítottak, elém tették a 15 pontot, én pedig, miután elolvastam, csak annyit mondtam, hogy én ezzel egyetértek. Ekkor megkértek, segítsek nekik rotációs papírt szerezni a vállalatomtól. Két diák beugrott mellém az autóba, és már hajtottunk is a főnökömhöz, Prohászka Lászlóhoz. Megmutattam neki a pontokat, mire ő csak annyit felelt: „Tónikám, ez nagyon szép. Tudod, hol a raktár, menj, és vigyél el mindent, amire szükségetek van.”
Lementem, és amit csak értem – írógépeket, stencilező gépeket –, mindet felpakoltam és bevittem a Műegyetemre. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a segítség lesz az a „hatalmas bűn”, ami miatt később el kell hagynom a hazámat.
Végigéltem a nap történelmi pillanatait. Délután kettőkor ott voltam a Bem-szobornál, láttam a lyukas zászlók születését. Megjártam az Országházat, majd tanúja voltam, ahogy a csepeli munkások ledöntik a Sztálin-szobrot. Később a Szabad Nép székházánál néztem a máglyába hordott propagandaanyagokat.
Bár beválasztottak az intézeti munkástanácsba, én nem fegyverrel harcoltam, hanem futárként segítettem, ahol csak tudtam. November 4-én hajnali négykor, a Fehérvári úti lakásomban a tankok dübörgésére ébredtem. Akkor még eszem ágában sem volt elmenni. Folytattam a munkát a kutatóintézetben, bíztam a szebb jövőben.
A fordulat december 12-én jött el. Egy barátom, Aradi István volt nálunk a személyzetis, aki aznap a Közlekedési Minisztériumban járt egy értekezleten. Fehéren, zaklatottan jött vissza hozzám a laborba: „Tónikám, én most nem láttalak téged. Azonnal tűnj el, mert benne vagy a Fehér Könyvben!”
Tudtam, hogy ez a letartóztatást jelenti. Nem volt időm csomagolni, sem az autómmal bajlódni. Rohantam a motorállomásra, elővettem az egyik terepgyorsasági versenymotoromat, és nekivágtam a határnak.
A határok már le voltak zárva, de én tudtam, ezért Mosonszentjános felé vettem az irányt egy régi ismerősömhöz, János bátyámhoz, akihez korábban disznóvágások idején jártam sonkáért és szalonnáért. A család udvarán állt egy hatalmas, lovak által hajtott járgány, ami a vizet húzta, a szecskavágót forgatta, és egyéb munkálatokat végzett. János bácsi régóta mondogatta, hogy szeretné, ha segítenék neki gépesíteni ezt a masinát.
Ez lett végül a megmentőnk. Volt ugyanis Pesten a garázsomban egy tartalék motorom a Ford Prefecthez.
Mondtam neki, hogy ha átvisz a határon, övé a tartalék motor. Egyben megkértem, hogy hozza utánam a feleségemet és a gyerkemet is. Ez megadta a kellő löketet. December 12-én éjszaka János átsegített a határon, alig három nappal később pedig a feleségemet és a kisfiamat is utánam hozta Ausztriába.
A család végül szenteste napján érkezett meg Bécsbe. Egy katolikus plébánián szállásoltak el bennünket. Amikor megérkeztünk Ausztriába, szinte semmink sem volt. Én egy szál bőrruhában, a versenymotoromon jöttem át a határon. A feleségem később utánam jött, de még ő is csak a régi, elhasznált ruháimat hozta el – féltette az ünneplőt, nehogy elvesszen az úton. Végül a bécsi mérnökszövetség segített rajtunk, így az egész családot sikerült tetőtől talpig felöltöztetni.
Naponta jártam a konzulátusokat, nézelődtem, hogy melyik országba is menjünk tovább. Egyik nap beálltam egy sorba, ahol mindenki a kanadai meghívólevelet szorongatta. Nekem nem volt papírom. Amikor sorra kerültem, a tisztviselő hölgy megkérdezte: – Hová szeretne menni? – Kanadába – feleltem. – De hát nincs levele. – Nézze, én okleveles gépészmérnök vagyok. Csak tudok majd kezdeni magammal valamit – feleltem.
A hölgy elmosolyodott, kért egy perc türelmet, majd hozott egy űrlapot. Kitöltöttem, ő elvitte, és mire visszajött, már csak annyit kérdezett, hogy repülővel vagy hajóval mennénk-e. Két nap múlva a kezünkben volt a jegy. Épp ekkor jött egy meghívó az amerikai követségre is, de én a feleségemre néztem, és azt mondtam neki: „Nézd, ez itt egy biztos jegy Kanadába. Az meg ott csak egy meghívó Amerikába. Szerintem menjünk a jeggyel!”
Így érkeztünk meg 1957. február 7-én Montreálba, repülővel. Egy katonai barakkban volt a menekülttábor. Néhány hét után kaptam munkát a Montreal Locomotive-nál. Kezdetben óriási fémlemezekre rajzoltam fel a vágási mintákat, majd bekerültem a tervezőirodára rajzolónak. Itt szembesültem először a bevándorlók sorsával: a mellettem ülő helyi kollégák ugyanazért a munkáért háromszor annyi fizetést kaptak, mint én.
Ráadásul Montreálban, ha angolul szólaltam meg, a franciák haragudtak rám, ha franciául próbálkoztam, az angolok néztek ferde szemmel. Gyorsan rájöttem, hogy ez a tartomány nem nekem való. A családunk ekkor háromfelé szakadt: én előreutaztam Torontóba szerencsét próbálni, a feleségem egy kórházban takarított, a kisfiamat pedig egy francia családnál helyeztük el. Három helyen voltunk, háromfelé sírtunk.
Végül 1957 júliusában egyesült újra a család Torontóban. Itt megfogadtam, hogy addig nem megyek el mérnöknek, amíg nem beszélek rendesen angolul. Nem hagyhatom, hogy még egyszer így kihasználjanak. Inkább elmentem szerelőnek félévig egy műhelybe, ahol német autókat és versenyautókat bütyköltem.
Egy évvel később Kemptville-be, majd Miltonba kerültünk. Itt egy kőbánya beindítását bízták rám. Én terveztem és állítottam üzembe az összes gépet – a kőtörőktől a rostákon át a futószalagokig mindent. Ott, a gépek dübörgése közben éreztem először, hogy mérnökként is megérkeztem Kanadába.
