Februárban Texasba vezetett az utam. Ismertem már a sztereotípiát, hogy ott minden nagy, és valóban, a távolságok, az autópályák, az ételadagok,a horizontig nyúló síkság mind ezt hirdetik. De néhány ott töltött nap után mégis inkább azt éreztem: a világ kicsi. Kicsi, mert Dallasban, több ezer kilométerre Magyarországtól, ismerős nevekre, ismerős hangokra, ismerős történetekre találtam.
A helyi Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasnál szálltam meg, a seattle-i ösztöndíjassal közösen. Nem ismertük egymást korábban, de a sok közös vonás - a magyarság, az ösztöndíjasi tapasztalatok - olyan alapot adtak, hogy már az út előtt biztos lehettem abban, hogy Anett hatalmas vendégszeretettel fogad majd minket. Vendéglátónk mentora – aki egyben a dallasi magyar közösség egyik motorja és vezetője – otthonát is megnyitotta előttünk. A beszélgetések hamar túlnőttek az udvariassági körökön: szó esett a kinti magyarság mindennapjairól, a közösségépítés kihívásairól. Éva kitartó munkájával, lényegében főállásban foglalkozik a helyi közösséggel, a pár ott töltött nap alatt is láthattuk azt a csendes, de kitartó munkát, amely nélkül a diaszpóra lassan feloldódna a nagy amerikai olvasztótégelyben.
Meglepő volt megtapasztalni, mennyi magyar él Dallasban és környékén. Egy szombat esti mulatságra tizennyolcan gyűltünk össze. A magyar csapat egy igazi texasi honky-tonk helyen szokott közösen mulatni, ahol volt lehetőségünk kipróbálni a two-step táncot, igazi cowboyok között.
Utunk egyik legmeghatározóbb állomása a dallasi ciszterci közösség meglátogatása volt. A Dallasi Ciszterci Apátság és a hozzá tartozó iskola alapító tagjai a kommunizmus elől Magyarországtól ide menekülő rendtagok voltak. Bár mára már érezhető a változás a közösségen - mostanra már csak két magyar atya szolgál itt -, a helyen egyértelműen érződik a magyar eredet. A templom udvarán álló kopjafa, emléktáblák, a kriptában nyugvó atyák angolosított magyar nevei mind hirdetik, hogy az apátság gyökerei hazánkba nyúlnak vissza.
A látogatásunk egyik célja az volt, hogy templomudvaron álló kopjafánál új szalagot helyezzünk el. A friss szalag egyszerre volt jelképe az emlékezésnek és a folytonosságnak: annak, hogy a magyar jelenlét nemcsak múlt, hanem jelen is Dallasban.
A látogatás azonban személyes szálon is különösen fontossá vált számomra. Gimnazista éveimet a Budai Ciszteci Szent Imre Gimnáziumban töltöttem, ahol sokszor megfordult Bernát atya, aki dallasból látogatott hozzánk. Sokat hallottam így a texasi ciszterciekről, de sosem gondoltam volna, hogy egy napon ide vezet utam, és itt láthatom újra Bernát atyát. Most mégis így történt, a korábban történetekből hallott, szinte mesebeli hely, a Cistercian Abbey megelevenedett, valós hellyé vált, s egyben a régről ismert Bernát atyával is találkozhattam. Beszélgettünk a budai iskoláról, Bernát atya ott töltött éveiről, az útról, amely ide vezetett, és arról, milyen különös hálót sző az élet. Ott vált igazán valóságossá a gondolat: Texas nagy, de a világ kicsi.
