1925. június 10-én születtem Temerinben, egy háromgyermekes gazdálkodó családba. Életemet a kezdetektől fogva a munka szeretete és a mély magyarságtudat határozta meg. Már kisgyerekként, amikor a falunk utcáin sétálva megkérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azonnal rávágtam: Magyar katona!
Bár szüleim földművesek voltak, én a műszaki pálya felé kacsingattam. Mire betöltöttem a tizenhetet, már belekóstoltam a bádogosságba, a lakatosmesterségbe, de mechanikus inas is voltam. A szívem azonban honvédség felé húzott.
Nagy álmom vált valóra, amikor 1942. október 5-én – miután a Délvidék vissza került Magyarországhoz – önkéntesként bevonultam a Magyar Királyi Honvédségbe. Én lettem a 15. tüzérosztály legfiatalabb katonája.
A szolgálatom alatt felderítő kiképzést kaptam, majd 1944 márciusában felderítő tiszthelyettesként kikerültem az orosz frontra. Ukrajnában teljesítettünk szolgálatot, majd a visszavonulás során, 1944 októberében a Kicserka-hegységben védtük a magyar vonalakat. Egyik nap támadást terveztünk az oroszok ellen, ám valaki a sajátjaink közül elárult bennünket, így az ellenség rontott rank meglepetésszerűen. Sári László felderítő tisztemmel és barátommal végül kénytelenek voltunk a katonatársaink tetemein keresztül legurulni a hegyoldalon, hogy mentsük az életünket.
Onnan egészen Szürtéig és Nagytéglásig vonultunk vissza. Csap alatt tartottuk a frontot. Az oroszok többször is megpróbáltak áttörni rajtunk, de nem bírtak velünk. Végül november elején, a tudtunk nélkül, Románia felől megkerültek minket, és már mélyen Magyarország területén jártak, amikor mi feladtuk a csapi védvonalat. 1944. november 22-én Csapnál orosz fogságba estem.
Még aznap megpróbáltunk megszökni a Latorca folyón keresztül, de a kísérlet tragédiába fulladt. Két társam odaveszett a jeges vízbe, én pedig a fogságban maradtam. Előbb Szürtére, majd Nagytéglásra és Ungvárra vittek, ahonnan Starý Smokovecbe (a mai Szlovákia területén található) indítottak minket útnak.
Több száz kilométert meneteltünk, szinte mezítláb, mivel a csizmám talpa elkopott az úton. 1944 karácsonya előtt értem be a hatalmas gyűjtőtáborba, ahol tizennégyezer fogoly zsúfolódott össze. Volt itt mindenféle nemzetiség, még olyan oroszok is, akik megtagadták a bevonulást. A körülmények borzalmasak voltak. Minden reggel egy lovaskocsi járt körbe a bunkerek között, és csak ennyit ordítottak oda: „Van-e dögötök?” Ha volt halottunk, kiadtuk. A tábor szélén meszelték el őket. Isten tudja, kik nyugszanak ott.
Ebből a nyomortáborból végül egy 54 fős munkáscsapattal Sztaniszlóba (mai nevén Ivano-Frankivszk) kerültem, ahol egy fogolytábort kellett felépítenünk. Itt nagyjából 6-7 hónapot töltöttem, majd Kijevbe vittek, ahol egy bunkerlágerben dolgoztattak. Végül 1947 októberében érkeztem haza Magyarországra, Debrecenbe.
Hazatérésem után, 1947-ben Budapestre kerültem az Országos Bajtársi Szövetséghez, majd onnan Rákoscsabára vezényeltek. Amikor 22 éves koromban végleg leszereltem, szerettem volna hazatérni a szülőföldemre, a Délvidékre, de édesanyámék üzentek, hogy eszembe ne jusson. Azt írták, ha hazatérek, a szerbek kivégeznek, mivel magyar önkéntesként szolgáltam a háborúban. Akkoriban, 1944–45-ben rengeteg magyart gyilkoltak meg a Délvidéken. Végül 1955-ben látogathattam haza először. Ekkor már nős voltam, és volt egy négyéves fiam is.
Magyarországon először autómechanikusként dolgoztam. A MÁVAUT (Magyar Államvasutak Autóközlekedési Vállalata) főműhelyéből kerültem át a Szakszervezetek Országos Tanácsába (SZOT), majd onnan 1949-ben a Népszavához küldtek politikai munkatársnak. A munkám során bejártam a Dunántúlt és a miskolci bányavidéket. Mielőtt útnak indítottak ezekre a vidékekre, pontosan eligazítottak, hogy milyen propagandát kell terjesztenem az emberek között. Én azonban nem tudtam egyetérteni ezzel, mivel a szovjet hadifogság keserű tapasztalatai után pontosan ismertem az oroszországi valóságot, és nem tudtam azonosulni a hirdetett eszmékkel. Néhány hét alatt betelt a pohár, nem bírtam a politikai munkát.
Éppen ekkoriban hirdették meg, hogy munkáskádereket várnak a felsőoktatásba. Éltem a lehetőséggel, beiratkoztam a műszaki főiskolára. Egy évvel később, miután ezt elvégeztem felvételt nyertem a Műszaki Egyetemre.
1949-ben Bekapcsolódtam a motorsport világába is. Versenyzőként kezdtem, és már az első futamom után látták bennem a lehetőséget. A régi motorkerékpárom helyett egy újat adtak. Ezzel a motorral később többszörös magyar bajnok lettem. Sportolói pályafutásom csúcsaként 1952-ben megkaptam a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet, ami mellé egy auto is járt. Élsportolóként a Vörös Meteor színeiben versenyeztem.
A versenyzés mellett az egyetemen folytattam a tanulmányaimat, de emellett a klub szerelőjeként is dolgoztam. Ez volt ugyanis a feltétele annak, hogy hivatalosan is állományba vegyenek. Harmadéves egyetemista koromban kerültem az Autóközlekedési Tudományos Kutató Intézethez (ATUKI). 1955-ös diplomázásom után kutatómérnökként maradtam ott, hiszen hőerőgépészként végeztem, ami tökéletesen illeszkedett a gépjárművek tervezéséhez és üzemeltetéséhez.
Az ATUKI-nál rengeteg olyan kiváló szakember dolgozott, aki nem voltak párttag, így hiába végeztek értékes munkát, a fizetésemeléseknél és az ranglétrán való haladásnál háttérbe szorultak. Érdemes sportolóként és elismert mérnökként nekem már volt szavam – bejáratos voltam a Közlekedési Minisztériumba is. Ezt a befolyásomat arra használtam, hogy kiálljak a kollégáimért és elintézzem azokat az ügyeket, amelyekbe másnak beletört volna a bicskája. A munkatársaim ezért tiszteltek és kedveltek.
Így történt, hogy amikor 1956-ban, a forradalom alatt megválasztották a munkástanácsot, szinte elsőként kértek fel, hogy csatlakozzak. Azt akarták, hogy én képviseljem a mérnök kollégák szavát, így lettem a tanács tagja.
Azonban amikor a Népszavánál dolgoztam, és testközelből láttam, hogyan működik a gépezet, már akkor éreztem, hogy ez az egész rendszer bűzlik.
