Március 15-e nem múlt idő. Brüsszelben idén is megtapasztaltuk, hogy a szabadság nem csupán történelmi emlék, hanem jelen idejű felelősség – hitben, közösségben és személyes kiállásban megélt valóság.
Megható és felemelő volt számomra részt venni a Belgiumi Magyar Nagykövetség által szervezett brüsszeli március 15-i megemlékezésen, ahol a helyi magyar közösséggel együtt hajthattunk fejet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt. Az ünnepség egyszerre hordozta a történelmi tiszteletadás méltóságát és a közösségi összetartozás erejét.
Az esemény egyik kiemelt pillanata volt, amikor dr. Kovács Tamás Iván nagykövet koszorút helyezett el Báró Jósika Miklós brüsszeli emléktáblájánál. Különösen megérintett, hogy egy olyan történelmi személy előtt tisztelegtünk, aki a szabadságharc leverése után Brüsszelben talált menedéket. Ez a mozzanat számomra is emlékeztetett arra, hogy a magyar történelem nem ér véget az országhatároknál – velünk él itt is, a diaszpórában.
A nagyköveti beszédet követően engem is megszólítottak: felkért, hogy a Belgiumi Magyar Protestáns Gyülekezet képviseletében szóljak az egybegyűltekhez, Havas István atyával együtt. Szolgálatom alapjául a Zsoltárok könyvének jól ismert, mégis mindig aktuális igéjét választottam:
„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék?
Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?” (Zsolt 27,1–3)
Amikor ezeket a szavakat kimondtam, különös súlya volt minden mondatnak. Hiszen március 15-e számomra több, mint történelmi emléknap: erkölcsi örökség. Úgy érzem, a szabadság nem csupán kivívott jog, hanem megélt felelősség – felelősség az igazságért, a közösségért, a nemzet lelki egészségéért.
Beszédemben arra emlékeztettem a jelenlévőket, hogy a magyar történelem során sokszor úgy tűnt, „egy egész tábor” áll velünk szemben, mégis újra és újra talpra álltunk. Mert volt világosság, amely nem hunyt ki, volt erő, amely nem fogyott el, és volt bizalom, amely túlmutatott a pillanatnyi vereségeken.
Imádságban kértem, hogy Isten adjon nekünk ma is ilyen szívet: ne a félelem szívét, hanem a bizalomét; ne a meghátrálásét, hanem a hűségét; ne a csüggedését, hanem a reménységét.
Hogy amikor a történelem új kérdéseket tesz fel, mi is el tudjuk mondani:
„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék?”
Ezt követően Nyakas Éva énekelte el a Himnuszt, amelyhez mi mindannyian csatlakoztunk. A közös éneklés számomra az egyik legmeghatóbb pillanat volt: ott álltunk együtt, különböző életutakkal, mégis egy szívvel, egy hangon.
A koszorúzást követően a megemlékezés a Saint-Josse-ten Noode-i temetőben folytatódott, ahol Kossuth Lajos édesanyja, „Kossuth mama” sírjánál gyűltünk össze. Itt újra megszólalhattam, és személyesebb hangon oszthattam meg gondolataimat.
Egy édesanya nyughelyénél állva egészen más mélységet kapott számomra március 15-e üzenete. Itt még inkább megértettem: a szabadság nemcsak történelmi esemény, hanem hitből fakadó bátorság, örökség és felelősség.
Imádságunkban hálát adtunk mindazokért, akik példát adtak nekünk hitben, bátorságban és áldozatvállalásban. És együtt kértük Istent:
„Add, hogy a szabadság ne önzés legyen, hanem felelősség; ne széthúzás, hanem összetartozás; ne múltba zártság, hanem reménység a jövőre.”
Számomra ez a nap nemcsak emlékezés volt, hanem megerősítés is. Megerősítés abban, hogy bárhol éljünk a világban, összetartozunk. Hogy a hit, a remény és a közös múlt képes megtartani bennünket.
Hálás vagyok, hogy szolgálhattam ezen az ünnepi alkalmon.
Isten őrizze a magyarokat – bárhol éljenek is a világban.
