Az idén Mendózában megrendezésre kerülő, VII. Argentín Diaszpóra táborba való indulásunk előestéjén a Coronel du Graty-i gyerekcsoportunk, a Pamuk gyerekeivel beszélgettem, akik már javában a táborra készülődtek… Rendkívül izgatottak voltak: arról kérdezgettek, milyen lesz a tábor, kik és hányan lesznek ott, milyen programokra számíthatnak. Elmesélték, hogy legtöbbjüknek ez lesz az első ilyen nagy utazása, és annyira izgulnak, hogy valószínűleg aludni sem fognak aznap éjjel.
A meghatottságomat tovább erősítette, hogy milyen összefogással segítette a du graty-i közösség, hogy az itteni gyerekek – az eddigi évek során először – részt vehessenek a Diaszpóra táborban. A magyar közösség tombolát szervezett, amelyre rengeteg felajánlás érkezett a városból, és a jegyekből befolyt bevételből a gyerekek utazását támogatták. Így történhetett meg, hogy Szerda reggel az induláskor összesen 6 gyerek 4 kísérővel (plusz velem) útnak indulhatott a közel 24 órás buszútra.
Bár hosszú út várt ránk, az izgatottság végig ott vibrált a levegőben. Minden megállónál újabb lelkes szempárokkal találkoztunk, és az út során könnyedén alakultak ki ismeretségek. Valahogy olyan természetesnek és otthonosnak tűntek ezek a kapcsolódások, mintha régen látott barátokkal találkoztunk volna újra.
Csütörtökön, a táborhelyre érkezve rögtön bele is vetettük magunkat a sűrű programba: az örsök kialakítása és az ismerkedés után kezdetét vették a magyarórák. Idén minden csoporttal két magyartanár foglalkozott, ami kiváló felállásnak bizonyult: több figyelem jutott minden gyerekre, és mi, tanárok is rengeteget tanultunk egymástól. A délelőtti foglalkozásokat ebéd után forgószínpad követte, ahol az argentín KCSP ösztöndíjasok mindegyike saját műhelyt vezetett. Volt főzés, magyar kártyázás, activity és néptánctanulás is; én pedig a tábor idei tematikájából inspirálódva Szent István- és Gizella-papírbábokat készítettem a csoportokkal.
Számomra a tábor egyik fénypontja a második napi, forgószínpad helyett megrendezett Szabadulószoba volt, ahol a diákoknak Szent István eltűnt koronáját kellett visszaszerezniük öt próbatétel teljesítésével. Az én állomásomon Ilona udvarhölgynek és az udvari zenészeknek segítettek összeállítani a koronázási ünnepség koreográfiáját, de volt szétesett krónika és összekeveredett jelkép is a megoldandó feladatok között. A próbákat végül minden csapat sikeresen teljesítette, így maga Szent István is megjelent – aki aztán visszatérő főszereplője lett a tábornak.
A délutánok a magyarórák mellett további programokkal teltek: húsvéti olimpia, a cserkészek által szervezett játékok, tojásfestés, húsvéti locsolóversek tanulása… És természetesen az esti programok sem maradhattak el: az első este tábortűz mellett gyűlt össze a csapat, a másodikon táncház hangulatát idéztük meg az uruguayi KCSP-ösztöndíjasok és a Regös Néptánccsoport segítségével, az utolsó estét pedig magyar dalokból álló karaokéval zártuk. Különösen megható volt ilyen távol az anyaországtól együtt énekelni, hogy egy vérből valók vagyunk, és szerintem ebben a tábor során senki sem kételkedett egy pillanatra sem…
Szóval igen, rengeteg színvonalas program volt, de ami mégis különlegessé tette ezt a tábort, az az emberek hozzáállása: az a szeretet és figyelem, amellyel mindenki a szervezéshez és egymáshoz fordult, mindig egy kicsivel többet adva a tervezettnél. Így kétely nélkül állíthatom, hogy a gyerekek számára ez felejthetetlen élmény marad: valódi találkozásokkal, tudással és szeretettel gazdagodtak, és közelebb kerültek a magyar identitásukhoz.
