Egy napsütéses februári délutánon az ausztráliai Melbourne-ben újra folytattuk a matyóskodást, immár a melbourne-i cserkészek közösségében.
Cserkészszellemben a foglalkozást a friss levegőn tartottuk, és együtt töltöttünk egy kellemes délutánt. Ez alkalommal – hogy egy kicsit csökkentsük a képernyőidőt – az előadás analóg megoldásokkal került kivitelezésre.
Természetesen mesével kezdtünk: a matyó leány és a tolvaj ördög története ismét előkerült a színes, hímzett köténnyel együtt. Kivetítő helyett ezúttal tarka képeslapokon keresztül ismerkedhettek meg a gyerekek a viseletekkel. A messzi Magyarországról magammal hozott Takács István-képek (aki Mezőkövesd kiemelkedő freskófestője volt) igazán nagy sikert arattak.
Beszélgettünk a hímzésről és arról, vajon mennyibe kerülhettek a ruhák, de más izgalmas témák is előkerültek, például a summásság története. A matyók ugyanis a színes szoknyákra valót és a betevő falatot gyakran időszakos vendégmunkával keresték meg, és otthonaiktól messze, nagy uradalmakban végeztek mezőgazdasági munkát.
Az idénymunkákhoz kapcsolódó utazások kapcsán arról is beszélgettünk, vajon mit pakolhattak be őseink a korabeli „bőröndjeikbe”. Ezt egy színező segítségével gondoltuk végig, amely „Mi kerülhetett a matyólány tulipános ládájába?” címen futott.
De ha már „matyóskodás”, most sem maradhatott el, hogy egy kicsit a híres Borsod megyei népcsoport bőrébe bújjunk: egy instant kamera segítségével megörökítettük a cserkészeinket az utókornak, majd jó matyók módjára a képeket szép, színes virágokkal díszített keretbe tettük.
Egy kis kötetlen kártyázás és játék után a fennmaradó időben a cserkészek tanítottak engem: bár még nehezen sikerült megjegyeznem, mely sípszó mit jelent, izgatottan várom, hogy legközelebb is tanulhassunk egymástól.
