Ritka és felemelő élmény, amikor az ember magyarként egy brüsszeli koncertteremben ülve azt érzi: most a saját nemzete hangja tölti be a teret. A „Take nóta!” című Bartók-est nem csupán zenei esemény volt, hanem a magyar kultúra ünnepe Európa szívében – bizonyíték arra, hogy Bartók öröksége ma is él, hat és méltósággal képviseli a magyarságot a nemzetközi színpadon.
Amikor beléptem a brüsszeli Bozar nagytermébe, nem egyszerűen egy koncertre érkeztem. Magyarként ültem be a nézőtérre, és tudtam: ma este a mi zenénk fog megszólalni Európa egyik kulturális központjában. A Belgian National Orchestra Bartók-fesztiváljának „Take nóta!” estje számomra nemzetközi esemény volt – de minden hangja a magyar földből sarjadt.
Amikor a zenekar játszani kezdett, azonnal világossá vált, hogy itt nem pusztán egy 20. századi zeneszerző műveit halljuk. Itt a magyar népdal lüktetett, a magyar táncritmus dobbant, a magyar történelem és sorsérzés szólalt meg. Bartók Béla zenéje nem díszített folklór, hanem identitás. Olyan örökség, amelyet ő tudatosan mentett, gyűjtött, rendszerezett és emelt a legmagasabb művészi szintre.
A koncerten felhangzó Román népi táncok számomra nemcsak ismert dallamok sora volt. Ezek a tételek a Kárpát-medence népeinek közös zenei világát idézik, de Bartók feldolgozásában a magyar alkotói géniusz szűrőjén keresztül szólalnak meg. Ott ültem Brüsszelben, és azt éreztem: ezek a motívumok egykor falusi táncházakban éltek, ma pedig Európa egyik legfontosabb koncerttermében csendülnek fel – változatlan erővel.
Különös élmény volt hallani, ahogyan a nemzetközi zenekar milyen komolyan és elmélyülten közelít ehhez az anyaghoz. A karmester, Antony Hermus, nem egzotikumként kezelte a darabokat, hanem a zenei struktúra és a belső feszültségek felől közelített hozzájuk. A szólista, Simone Lamsma, játékában pedig ott volt az a szenvedély és szabadság, amely a magyar előadói hagyomány lényegéhez is közel áll: a dallam hajlékonysága, a ritmus élessége, a drámai kitörések ereje.
Ami azonban a legerősebben megmaradt bennem, az a felismerés volt: a magyar kultúra nem szorul magyarázatra. Nem lábjegyzet Európa történetében. Bartók zenéje önmagáért beszél, és a világ legjobb koncerttermeiben is megállja a helyét. Az a zenei nyelv, amely magyar falvakból indult, ma a nemzetközi szimfonikus repertoár része.
Amikor a taps hosszasan zúgott a teremben, büszkeséget éreztem. Nem hangos, nem hivalkodó büszkeséget, hanem csendes, mély bizonyosságot: jó magyarnak lenni egy ilyen estén. Jó látni, hogy Bartók neve természetesen hangzik el Brüsszelben, hogy a magyar zenei örökség nem periféria, hanem központi érték.
Az este végén, kilépve a brüsszeli éjszakába, egyetlen gondolat maradt bennem: a magyarság nemcsak történelem vagy nyelv. A magyarság hangzás. És azon az estén ez a hangzás tisztán, méltósággal és erővel szólt Európa szívében.
