Repülővel érkeztünk Kanadába, ahol először egy befogadó táborba kerültünk. Tíz napot töltöttünk ott, majd vonatra tettek minket és meg sem álltunk Hamiltonig. Ott a Saint George Hotelben kaptunk szállást, ahol két hétig húztuk meg magunkat. Apám hamarosan talált egy irodatakarítói munkát, és az első keresetéből végre ki tudtunk venni egy aprócska szobát. Ketten éltünk ott. Én persze hamar találtam barátokat, és velük csavarogtam, ahogy otthon is megszoktam már.
A szomszédunkban egy fekete család lakott, nekik már volt televíziójuk. Én sokszor odaálltam a nyitott ajtójukba, és onnan, a küszöbről néztem a tévéműsort, amelyet éppen ők is néztek. A család kisfia – aki bár fiatalabb volt nálam és alapvetően kedves gyerek, néha úgy érezte, hogy nem szeretne közösen tévézni velem – gondolt egyet, és egyszerűen becsukta előttem az ajtót. Úgyhogy tréfásan meg szoktam jegyezni, hogy amikor kijöttem, még a legszegényebb feketénél is szegényebb voltam.
Sajnos Hamiltonban apámnak nem jött be az irodatakarítás, de hallotta, hogy Delhiben, a dohányföldeken jól lehet keresni. Közben kiderült, hogy volt egy nagybátyám Torontóban, akiről addig nem is tudtuk, hogy itt van. Ő még ’56 decemberében jött ki. Budapesten harcolt az oroszok ellen a tüzérségnél, a felkelők mellé állt. A Kilián laktanyában volt katona, még gránátszilánkot is kapott a testébe a harcok alatt. Mivel akkoriban nem volt levélváltás, fogalmunk sem volt, hogy ő is Kanadában él, ráadásul már meg is nősült itt.
Amikor ezt megtudtuk, apám azt mondta: – Te most elmész a nagybátyádhoz Torontóba. Leírta egy papírra a címet, elmagyarázta, melyik buszokra kell átszállnom, és útnak indított. Ő pedig elment Delhibe szerencsét próbálni a dohányba.
Megérkeztem tehát a nagybátyámékhoz, de nem éreztem jól magam. Hiányoztak a szüleim, és a nyelvet sem beszéltem még. Főtt ételt alig ettünk, szinte csak konzerveken éltünk. Én közben csak csavarogtam az utcákon, találtam barátokat is, de a szervezetem a hiányos táplálkozás és a honvágy miatt legyengült, végül sárgaságot kaptam. Besárgultak a körmeim, teljesen elerőtlenedtem, így kórházba kerültem és karanténba zártak. Olyan rosszul voltam, hogy egy kanadai pap bejött hozzám, és feladta rám az utolsó kenetet. Végül apám eljött értem, és addig küzdött, amíg ki nem vett a kórházból, aztán néhány hét alatt lassan-lassan kigyógyultam. Apámmal aztán kibéreltünk egy szobát Torontóban, és ott indult el igazán a közös életünk.
Beírattak az iskolába, de mivel nem tudtam angolul, a hetedik osztályba tettek. Kilencedikbe kellett volna járnom, de így két évet visszaesett a tanulmányaim ideje. Befejeztem a nyolcadikat, majd a kilencediket is, de amikor tizedikben szakmát kellett volna választanom, nem tetszett a hely, ahová kerültem, így két hónap után otthagytam. Apám éjt nappallá téve dolgozott, nem is tudta követni, járok-e iskolába. Így aztán a barátokkal ellógtunk a biliárdszalonba, meg ide-oda. Apámnak persze azt mondtam, minden rendben az iskolával, aztán mentem a dolgomra. Olasz barátaim voltak, velük jártunk moziba, kártyázni – volt, hogy egy nap három filmet is végignéztünk. Később aztán, amikor láttam, hogy minden barátom már kezd komolyodni, én is eldöntöttem, hogy ez azért így nem mehet tovább, hogy én csak kóborolok. Megjött a jobbik eszem. Beiratkoztam esti iskolába, és kitanultam a címfestő szakmát. Ez már a húszas éveim elején volt. Jól ment a munka, ügyesen festettem a feliratokat, szerettem is csinálni, de a fizetés sajnos nem volt valami fényes.
Közben megismertem a feleségemet, aki Skóciából származott, de már itt élt. Tizenöt éves volt, amikor találkoztunk, én pedig 21. Két évig jártunk együtt, majd huszonhárom évesen feleségül vettem. Amikor megnősültem, azt mondtam magamnak: „Hát, Árpád, ebből a festészetből nem fogsz megélni, valami komolyabb után kell nézned, ha családot akarsz alapítani!”
Egyik nap láttam az újságban, hogy tejkihordót keresnek. Elmentem az interjúra, és látták rajtam, hogy akarok dolgozni, még ha a nyelvtudásom hiányos is volt akkor. Egyszerre húsz sofőrt vettek fel. Reggel ötkor kellett kelni, hogy időben eljuttassuk a tejet a vásárlókhoz. Azt mondták a felvételin, hogy ebből a húsz emberből két év múlva már csak egy vagy kettő marad itt, mert ez nehéz munka, mindenki feladja majd. Először nem értettem, mi ebben olyan nehéz, de később rájöttem, hogy igazuk volt. Végül én voltam az egyetlen abból a csapatból, aki kitartott, bírta a gyűrődést, és maradt.
Voltak ott olyan vállalkozók is, akiknek saját teherautójuk és útvonaluk volt, ők saját szakállukra dolgoztak a cégnek. Én viszont akkor még csak alkalmazott voltam, de egyre többet gondoltam arra, hogy nekem is magánvállalkozóként kellene folytatnom.
Egyszer az egyik idős vállalkozó el akarta adni a teherautóját és a vevőkörét. Akkoriban ez úgy ment, hogy az útvonalat, vagyis a fix vásárlókat is meg kellett váltani a kocsival együtt, így volt felosztva a város. Ez az idős bácsi Toronto egyik legjobb részén, Rosedaleben dolgozott. Elmentem vele néhány hétre tanulni, hogy lássam a környéket. Tetszett, amit láttam, úgyhogy mondtam a feleségemnek, hogy megveszem a vállalkozást. Nem örült neki, mert éppen házvásárlás előtt álltunk, és inkább a házba szerette volna beletenni a pénzt. Ötezer dollárba került az útvonal és a kocsi. Ezerötszázat kellett letennem kezdőnek, a többit pedig részletben fizettem ki neki.
Ahogy elindult ez a magánvállalkozás-szerű üzlet, azonnal megháromszorozódott a jövedelmem. Jól kijöttem az emberekkel, szerettek a vevők, és értettem is a nyelvükön. Hamar rájöttem, hogy ha már ott a teherautó, ne csak tejterméket áruljak. Addig a tejes csak tejet vitt, a tojásos csak tojást, a pék meg kenyeret. Én viszont elkezdtem felvásárolni a tojást, a kenyeret, sőt, még tisztítószereket is, és mindent egyben kínáltam a háziasszonyoknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmibe fogok Kanadában, de végül bejött.
Édesanyám és a testvérem csak 1966-ban tudtak kijönni Magyarországról. Éppen az esküvőm évében érkeztek meg. Mivel angolul senki nem tudott közülük, összefogtunk, és mind a négyen elmentünk dohányt szedni. Így tudtunk annyi pénzt félretenni, hogy kifizessük az előleget egy házra Toronto belvárosában. Oda költöztünk mindannyian, hiszen én a pénzemet korábban a teherautóba és az üzletbe fektettem, nem ingatlanba. Nemsokára megszületett az első lányom, tizennyolc hónapra rá pedig a második. A második gyerek érkezése után már annyira jól ment az üzlet, hogy tudtam venni egy saját házat is. Bútorunk alig volt, csak két szobát tudtunk berendezni, a pincerészt pedig kiadtam, hogy abból is jöjjön egy kis plusz pénz a ház csinosítására. 1971-ben aztán megérkezett a fiam is, így már háromgyerekes család lettünk.
Idővel eldöntöttem, hogy veszek egy házat Torontón kívül, mert nem szerettem a városi nyüzsgést. Public House-ban laktunk, próbáltam zöldséget, paradicsomot termeszteni, de még azt is ellopták tőlem. Elegem lett. Elmentem Brantford környékére szétnézni, mert korábban dolgoztam ott répaszedőként, és ismertem a vidéket. Bementem egy ingatlanoshoz, elmondtam, mit keresek, ő pedig rögtön mutatott egy harmincholdas területet istállóval, épülettel – de lakóház nem volt rajta. A feleségem csak azután tudta meg, hogy megvettem, miután aláírtuk a papírokat. Két évig csak nyaranta jártunk ki rendbe tenni a birtokot, de aztán ő is belátta, hogy jobb lesz ott nekünk. Építettem egy rendes házat, eladtuk a torontóit, és kiköltöztünk a farmra.
A tejes útvonalamat persze nem adtam fel, továbbra is bejártam a városba dolgozni. Az volt a fő bevételi forrásunk. Közben elkezdtem "farmerkedni" is. Tartottam disznót, tehenet, mindenféle állatot. Amit a kertben termeltem, azt mind eladtam bent Rosedale-ben a vevőimnek. 1978-ban megszületett a negyedik gyermekem is. Mind a négy gyerek sokat segített a gazdaságban. Voltak nagy disznóvágások, vágtunk pulykát, csirkét – volt, hogy hat disznót dolgoztunk fel egyszerre, és a húst azonnal szét is hordtam az ismerősöknek. Ment az élet a farmon, keményen dolgoztam, és mindig igyekeztem jól kereskedni is.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli
Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon
Fraser Egyetem „Oral History” kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
