Nálunk járt Berecz András
Jogi egyetemre járt, de végül úgy döntött, nem az az ő útja. És az élet igazolta is döntését, hisz jócskán kapott elismerést – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem: Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Kossuth-díj, Magyar Örökség díj, Príma díj, de ami talán minden címnél fontosabb neki: kedves, elismerő szavakat hallgatóságától.
Amikor felmerült bennem, hogy a magyar népmese napjára vendégül láthatnánk, felhívtuk. Sajnos hamar kiderült, hogy elszámítottam magam, hiszen fél évre előre annyira tele van a naptára, hogy szinte egy szabad nap nincs benne. Szerencsémre volt egy kis személyes összeköttetés, hisz anyukám és barátnője is Berecz András évfolyamtársai voltak az egyetemen, így ők is győzködték az útról. Addig tehát nem adtuk fel, míg nem találtunk egy megfelelő időpontot. Sajnos hozzá is eljutott a kirabolt tánccsoport híre, de szerencsére a diaszpórában élő magyarok szórakoztatásának vágya felülkerekedett a félelmen, így elvállalta a fellépést. Ugyan csak 5 napra tudott jönni,de ez is több a semminél, a fellépésen kívül még minimális országnézés is belefért.
Az utazás előtt hosszú ideig egyeztettünk telefonon és emailen, hiszen én lettem felelős érte az itt tartózkodása alatt, mivel a Szövetség elnökének haza kellett utaznia a Diaszpóra Tanács ülésére. Az érkezése napján úgy üdvözöltük egymást a reptéren, mint régi jó ismerősök szokták, és az elkövetkező 5 napban is elég sok időt volt szerencsém vele tölteni. Az érkezést követő napon meglátogattuk a Tarentaal Village-ben élő magyar nyugdíjasokat, ami mind Andrásnak, mind az ott lakóknak is feledhetetlen élmény volt, sok nevetéssel, de persze a komolyabb témájú beszélgetések sem maradtak el arról, hogy milyen volt az országba kerülni anno.
Andrást elvitték még Pilanesbergbe egy szafarira, továbbá a Lesedi Cultural Village-be, valamint megnézte az emberiség bölcsőjét is a fellépés előtt. Némi fogfájás ugyan beárnyékolta az itt töltött időt, de András ezt is viccesen fogta fel, azt mondta, hogy ha ki kell húzni, majd elmesélheti hogy itt hagyta a fogát Afrikában.
Vasárnapra esett a Tanyán a fellépése, melyre már készült egy ideje. Olyan magával ragadó, szuggesztív személyiség, hogy nem tudja az ember levenni róla a szemét: egy mikrofonnal megállt a közönséggel szemben és belekezdett. Mondjuk az itt összegyűltnél jóval nagyobb tömeghez szokott, nem ritkán 800-1000 emberrel néz farkasszemet a pódiumról. A számbeli különbség ellenére az előadás színvonala semennyivel nem volt alacsonyabb. András elrepített minket tanulságos, de vicces mesék világába, melyekben közös, hogy értékes mondanivalót adnak át annak, aki figyel. Mert figyelni azt kell. Bár ez nem volt jó szóhasználat a részemről. Mert a kell jelentheti azt is, hogy muszáj. De mikor András mesél, egy percig nem érzi azt az ember, hogy „muszájból” figyel. Egyszerűen annyira magával ragadó az előadásmódja és annyira jók a történetek, hogy hipp-hopp elrepül a fellépés, holott az ember még tudná – és szeretné – hallgatni. Közös éneklés is volt, illetve az előadás végén mintegy útravalóként kaptunk egy történetet, melynek zárszava így hangzott: Ha vagyunk, legyünk.
A fellépést követően sokáig beszélgetett a közönséggel, volt olyan, aki Fokvárosból repült ide, hogy találkozzon vele. Hihetetlen barátságos és nyitott ember, aki számtalan díja ellenére két lábbal áll a földön. A vele töltött idő nekem is óriási élmény volt, több kapcsolódási pontot is felfedeztünk az életünkben. Csak egy példát említek arra, hogy milyen kicsi a világ: a korábbi főnököm (akivel a mai napig jó viszonyt ápolok) és András közt rokonság van.
Vannak az ember életében olyan emberek, események, melyek annyi pluszt adnak, hogy sosem felejtjük el őket. Nekem ő ebbe a kategóriába tartozik, hisz élettapasztalata és az az alázat, mellyel mesterségét, vagy ahogy ő nevezte, sorsát műveli, igen tiszteletre méltó és példaértékű. Sokat tanulhat belőle az ember, s történeteire is mind ez volt jellemző.
Azt hiszem az itt élő magyarságnak különösen értékes, magvas gondolat jutott, mikor elhangzott: Ha vagyunk, legyünk! Ez ugyanis összefoglalja mindazt, ami tudnunk kell ahhoz, hogy közös nyelvünk, kultúránk és hagyományaink révén magyarok maradjunk egy távoli országban.
