A Kőrösi Csoma Sándor program célja a diaszpóra magyarságának megszólítása, a köztük és az anyaország között lévő kapocs erősítése, a diaszpóra közösségi és kulturális életének megszervezése, valamint a magyar nyelvismeret fejlesztése és szinten tartása a kiérkező ösztöndíjasok segítségével, akiknek megbízatása kilenc hónapra szól. Jómagam úttörő ösztöndíjasnak számítok olyan értelemben, hogy három városhoz tartozom, tudniillik a németországi Freiburg városán kívül a svájci Bázel és Bern kötelékében egy olyan, nem hagyományos pozícióban végezhetem tevékenységemet, amely leginkább a helyi magyar közösség számára rendezvények, események és egyéb programok szervezését, illetve az egyesületi médiumok, internetes oldalak és levelezőrendszer kezelését öleli fel.
Fő tevékenységi körömbe tartozik kirándulások, kulturális események és rendezvények szervezésétől, weboldal-szerkesztéstől, annak napra készen tartásától kezdve könyvszerkesztésen és fordítási tevékenységen át egészen a fent említett városokban működő magyar iskolákban zajló anyanyelvi oktatás segítéséig.
A magyar közösség tagjait megismerve kedves, nyitott, barátságos és közvetlen személyekkel találkozhattam. Egy-egy rendezvényt követő kötetlen beszélgetés alkalmával, illetve azokon túl, nem hivatalos keretek között lehetőségem adódik rendszeresen találkozni és kapcsolatot tartani velük.
A freiburgi és bázeli magyar közösségekre egyaránt igaz, hogy az idősebb korosztály az aktívabb. A könyvbemutatók, előadások, nemzeti ünnepek alkalmából szervezendő megemlékezések, filmklubok, klubdélutánok nagyobb mértékben vonzzák az idősödő generáció tagjait, meggyőződésem szerint azért, mert nekik különösen jól esik olykor-olykor családias, magyar közegben lenni. Bernben e tekintetben azért eltérő a helyzet, mert ott a magyar iskolán kívül minden szombaton cserkészcsapat is működik, és a magyar egyesület által szervezett események gyakran a fiatalokat és a gyermekeket is célozzák, így Mikulás ünnepséget, karácsonyi ünnepélyt – melynek keretein belül a cserkészcsapat egy színdarabot is előadott –, valamint különböző táborokat is rendezünk.
Mivel fő tevékenységem Freiburgban van, az anyanyelvi nevelést és az anyanyelvi kultúraközvetítést elsősorban freiburgi szemüvegen keresztül élem át. Az iskoláskorú gyermekek magyar nyelvtanulását a 2006 szeptembere óta sikeresen működő Freiburgi Magyar Iskola segíti. Az intézményben két csoport van, mindegyikben hat-hat gyereket tanít egy-egy jól képzett tanárnő. A konzuli modellt nem követve, a tanárnők saját tapasztalataikra és kvalitásaikra támaszkodva állítják össze az éves tananyagot a gyerekeknek. Feladatuk nem egyszerű, mert mindkét csoportban nagy különbségek vannak életkorban. Ennélfogva néhányan inkább magyar-német kettős magyarázattal képesek hatékonyabban elsajátítani a tananyagot, páran a magyar ábécé tanulásával, illetve az olvasással bíbelődnek, akadnak azonban olyanok is, akik a keresztrejtvény-fejtést is kisujjból kirázzák. Ebben a vegyes összetételben kell tehát a tanárnőknek minden igényt kielégítő tananyagot összeállítani. Amikor tudok, és svájci kötelezettségeim engedik, igyekszem szombatonként bemenni az iskolába, és segíteni a tanárnők munkáját. A fentiekből kifolyólag a két csoporton belül kisebb egységeket hozunk létre, hogy mindenkivel a szintjének megfelelően tudjunk foglalkozni, tehát idősebb, olvasni már jól tudó tanulóknak ne legyen unalmas a betűzés, ábécé-tanulás, valamint fordítva, ne legyen nehéz a kisebbeknek a tananyag, értsék meg, sajátítsák el, ápolják és fejlesszék a magyar nyelvtudásukat. Itt azért nem használtam az anyanyelv kifejezést, mert a vegyes házasság, valamint a szülők közötti kommunikáció okán többen inkább a németet tekintik anyanyelvnek. Ilyenkor a magyar ajkú szülő érdeme, hogy gyermeke a magyar nyelvet is megtanulja. A törzsanyagon túl több ízben tartottunk játékos foglalkozásokat, decemberben például Mikulás-napot, amely keretei között a Télapó (a jelen írás szerzője beöltözve) „messzi földről leszállt” a gyerekek közé, hogy megajándékozza őket, a gyerekek pedig bábjátékkal készültek neki.
A Mikulás elmondta, mit látott az év során (a szülőktől kapott, gyermekeiket illető dicséretek, illetve javítanivalók alapján), és megígértette a gyerekekkel, hogy amiben egész esztendőben jók voltak, azt megtartják, amiben pedig javulniuk kell, abban fejlődnek. Farsangi foglalkozás is volt, amikor a gyerekek szabadon beöltözhettek annak, aminek szerettek volna, és a tanítási idő alatt az általuk választott karakter jellemzői szerint viselkedtek. Az iskola mint intézmény egy jó közvetítő eszköz annak érdekében, hogy a diaszpórában élő magyar közösségek ápolják anyanyelvüket, megismerkedjenek a magyar kultúrával és erősítsék identitásukat.
Ezen túlmenően érdemesnek látom megemlíteni, hogy az utóbbi időben feladatköröm részét képezte az interjúkészítés mind a freiburgi, mind a berni magyar közösség tagjaival. A Freiburgi Magyarok Baráti Köre idén ünnepli fennállásának 35. évfordulóját, s ezen alkalomból jubileumi arcképcsarnokot készítünk, melynek keretei között ösztöndíjasként interjúkat veszek fel a Freiburgban vagy a régióban élő magyar, az Egyesület életében nagy múltra visszatekintő, meghatározó honfitársaink élettörténetéről. Olyanokéról, akik a kezdetektől végigkísérik az Egyesület életét. Örömömre szolgál velük leülni beszélgetni, mert személyes meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy története, melyen keresztül megismerhetjük magát az egyént. Interjúalanyaimnak pedig nem is akármilyen története van, rendkívül szórakoztató és tanulságos beszélgetésekben lehetett részem.
A berni magyar közösség tagjaival készült interjúsorozat pedig a készülőben lévő Svájci Magyarok Története című könyvhöz szükséges. Ebben az 1956-os kivándorlási hullámban Svájcba, történetesen Bernbe érkező honfitársaink mesélnek élettörténetükről, gyerekkorukról, kiköltözésük okairól, családjukról, az anyaországgal való kapcsolatukról és a helyi magyar egyesülethez fűződő viszonyukról. Az eddigi interjúk során itt is rendkívül kedves, sokat tapasztalt és nyitott emberekkel találkoztam, akik nosztalgikusan anekdotáztak a vidám és a zivataros időszakokról egyaránt.
Jó látni, hogy a külföldön, jelen esetben Nyugaton élő, kisebb magyar közösségek nem csak hajlandók anyanyelvük és kultúrájuk megőrzésére, hanem tesznek is azért, hogy ápolják azokat. Becsülöm a különböző országokban élő magyar kisebbségeket, azokat, amelyeknek tagjai a mindennapi kenyérkeresés mellett sem feledkeznek meg magyarságukról, és tevékenységükkel – akár pusztán egy eseményen történő aktív részvétellel – hozzájárulnak a magyarság fennmaradásához és az identitás megőrzéséhez. Bízom benne, hogy a korábban kivándorolt idősebb generáció példaként szolgál e tekintetben a fiataloknak. Megítélésem szerint a cél az, hogy minden magyar a szülőföldjén boldogulhasson, ám amennyiben ez nem sikerül, és bármilyen oknál fogva a kivándorlás mellett döntenek, ne menjen végbe továbbra sem a teljes asszimiláció, és a magyarság képes legyen a nemzeti öntudat megőrzésére.
