Persze a mai világban már az online kapcsolattartás szinte mindenhol lehetséges, de a nagy időeltolódás ezt is képes megnehezíteni. És hát egy videocall mégsem egyenértékű egy személyes találkozóval. Mit tehet hát ilyenkor az ember? El kell kezdeni szépen lassan szocializálódni, ismerkedni, programokra járni, belekerülni az új társadalom véráramába.
Így történt ez velem is. A kiérkezésemet követően elkezdtem felfedezni a környékbeli boltokat, pubokat és éttermeket. Így akadtam rá az UMU nevű pizzériára. Tudni kell rólam, hogy eléggé szeretem a hasamat, így nem tudtam ellenállni egy jó erős, kolbászos Diavola pizzának. Hozzátenném mellékesen, hogy ahhoz képest, hogy szeretem a csípőset a 2025-ös Magyar Fesztivál és Piac napján mégiscsak én lettem az utolsó a paprikaevő versenyben.
Rendelés közben szóba elegyedtem a hely menedzserével, tudniillik itt Új-Zélandon igazán kedvesek az emberek, a külföldről érkezőkkel pedig szívesen beszélgetnek. Így történt ez most is, engem az akcentusom buktatott le, jött is a kérdés, honnan származom. Így indul el a barátságom Detroit Evans-szel.
Egy idő után az UMU törzshelyemmé vált, mivel útba esett hazafelé. Olykor csak beköszöntem Evans-nek, és megbeszéltük, kinek milyen volt a napja. A megannyi találkozást követően, miután megtudta, hogy magyar vagyok, elárulta, hogy vív, és Szilágyi Áron a legnagyobb példaképe. Olyan szeretne lenni, mint ő, ezért minden egyes napját ennek a sportnak szenteli az egyetemi tanulmányai mellett. Egyik alkalommal elmesélte, hogy hamarosan Melbourne-be utazik a nemzetközi új-zélandi vívó csapattal egy verseny miatt. Pont abba az ausztrál vívóközpontba, ahol még Szilágyi Áron is megfordult.
Ezután teltek a hetek. Cikkek írása, a magyar közösséggel való közös munkák, reggelente drága édesanyám arca videón, egy pár randevú – hiszen ez is a szocializálódás része – teniszmeccsek, kirándulás a tojásszagú geotermikus Rotorua vidékére, kocsiban alvás egy kempingben, ahol egy különös beszélgetésem volt egy pappal – de ez már egy másik történet.
Egyszóval múlt az idő és én újra megéheztem egy pizzára. Evans ezúttal azt mondta, próbáljam ki a húsgolyós pizzát. Evés közben izgatottan mesélte, hogyan elemezte Szilágyi Áron videóit, a vívótechnikáját, és, hogy úgy érzi, készen áll a holnapi győzelemre. Ekkor eszméltem rá, hogy mindjárt utazik.
Ebben a pillanatban találtam ki a második magyar zászló történetét, körülbelül kettő másodperc alatt. Mielőtt megkértem volna valamire, elmeséltem neki a zászlós akciómat, hogy mi ennek az értelme, fontossága, és mit szeretnék ezzel közvetíteni. Egyszerre találta kreatívnak és leleményesnek.
Ekkor azt mondtam neki, figyelj Evans, itt ez a pici magyar zászló – mivel mindig van a táskámban pár, ugyebár sosem lehet tudni mikor jön az ihlet – szóval itt ez a pici magyar zászló, kérlek fogd, és vidd magaddal Melbourne-be, abba vívóközpontba, ahol Szilágyi Áron is versenyzett. De mit csináljak vele, hova tegyem– kérdezte? Azt feleltem, rád bízom, de ez olyan helyet válassz, kérlek, ami megjegyezhető, és a vívásra emlékeztet.
A következő napon korán keltem fel, mert izgatottan vártam Evans üzenetét. Délután írt nekem, hogy egy szoros meccsen sajnos elveszítette a döntőt az első kiemelt ausztrál ellen. Ja, és persze nem felejtettem el zászlót – mondta – az eredményjelző tábla mögé rejtettem. Milyen csodálatos választás – gondoltam magamban.
Kérdeztem tőle mikor tette oda a magyar zászlót. Azt felelte, a mérkőzés után. Látod – mondtam tréfálkozva – ha a meccs előtt tetted volna oda, biztosan nyertél volna. Nevettünk egy nagyot, majd mondtam neki, hogy siessen haza, mert szeretnék kipróbálni egy újabb pizzát.
Azóta pedig az a kicsi magyar zászló ott pihen az ausztrál vívóközpont eredményjelző táblája mögött, képviselve hazánkat, Szilágyi Áront, a három olimpiai aranyérmet, és a jövő magyar vívónemzedékét.
