Ünnep és gyász
Eddig nem igazán volt alkalmam olyan emberekkel beszélni, akik személyes emlékeikkel, történeteikkel tudták volna számomra az 56-os eseményeket közelebb hozni ,de ez most változott. Volt szerencsém jó pár emberrel elbeszélgetni arról, hogy miként élték meg, mikor elhagyták Magyarországot, hogyan kerültek ide Dél-Afrikába, hogyan tudtak itt nyelvismeret hiányában beilleszkedni, új életet kezdeni stb.
Sokan közülük gyermekként, vagy fiatal felnőttként érkeztek ide, és bár az ország befogadta őket, ez nem jelenti azt, hogy az itt élő emberek is szívesen vették érkezésüket. Nem volt könnyű dolguk, ez tény. Csak hogy pár olyan dolgot említsek, amiről eddig nem nagyon volt fogalmam: voltak gyerekek, akiknek a szüleiknek kijelölt lakóhelytől több száz kilométerre kellett iskolába járniuk. És ha a távolság a biztonságot jelentő szülőktől nem lett volna elég, még az iskolában sem értettek egy szót sem, ráadásul emiatt még a többi gyerek gúnyolódását is ki kellett állniuk. A fiatal felnőtteknek az afrikaans és angol nyelv ismerete nélkül egy egyszerű bolti bevásárlás is nehézséget jelentett, ahogy mesélték, mindent kibontogattak, mert azt sem tudták, mit rejt az adott csomagolás. Szinte felfoghatatlan, hogy miken mentek keresztül „új hazájukban”, azok után a trauma után, hogy el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A fiatalabb generációnak addig, míg nem beszélget ezekkel az emberekkel, szinte magától értetődik a szabadság, a demokrácia, az, hogy nem kell fekete autóktól rettegni, hisz ezeket a dolgokat már csak tankönyvekből tanultuk. De amikor az ember leül valakivel, aki ezeket mind átélte, hirtelen teljesen másképp tekint a tanultakra, azok valahogy megtelnek tartalommal az emberi sorsok megismerése révén.
Talán pont emiatt van, hogy ez az 1956-os ünnepség nekem is valahogy más volt, mint az eddigiek.
A Tanyán október 21-én, vasárnap tartottuk megemlékezésünket, körülbelül 120 résztvevővel. El kell mondjam, hogy sokan nem jönnek ki erre a napra, ahogy elmondták, nem akarják felszakítani a régi sebeket. Ebből a szempontból különös ez az 1956-os megemlékezés, hisz kettős arca van; ünnep és gyász jelleget egyaránt magában hordoz.
A szokásos, 3 fogásos ebédet – melyet az újonnan vásárolt fehér tányérokon szervíroztak – követően megkezdődött a műsor, melyet az elnökasszony nyitott meg. A Himnusz eléneklése után Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ünnepi köszöntő videóját vetítettük le, majd ünnepi beszédek, versek és videóbejátszások következtek. A forradalmi Budapest képei sok ember szemébe csaltak könnyet, melyek egyszerre voltak a bánat és az öröm könnyei; pont olyan kettősség volt ez, mint amilyen maga a megemlékezés ünnep és gyász jellege. Ezt követően a Bethlen Gábor Alapból vásárolt, angol nyelvű könyveket adtuk át az 1956-57-es években Dél-Afrikába érkezett tagok számára, mely róluk szól, tele az akkori újságcikkekkel, fényképekkel, utaslistákkal.
Ezután kisétáltunk a Tanyán található 1956-os emlékműhöz, ahol a Nagykövetség képviselője, a Szövetség elnöke, a régi magyar klub vezetője és jómagam – a Nemzetpolitikai Államtitkárság Kőrösi Csoma Sándor programja nevében – is elhelyeztük a koszorúinkat a hősök tiszteletére.
John F. Kennedy szavai jól érzékeltetik az ’56-os forradalom és szabadságharc belső motivációját, így álljanak most itt azok a történtek emlékére: „Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is a siker ellen ható túlerő…”
