Légy résen!
A jelenleg működő két zürichi magyar csapat összlétszáma 30-40 fő körüli, ezzel ők alkotják a legnagyobb svájci magyar cserkészcsapatot. Bernben és Genfben is vannak magyar csapatok, a három város cserkészei évente egyszer közös körzeti tábort tartanak Pünkösdkor.
A zürichi cserkészek havonta kétszer-háromszor gyűlnek össze őrsi összejövetelre szombat délután. Az alkalom közös ebéddel veszi kezdetét, majd pontban egy órakor az őrsvezetők gyülekezőt fújnak. A leendő és már fogadalmat tett cserkészek fegyelmezetten felsorakoznak. Az életkor igen vegyes, a cserkészettel még csak most ismerkedő legkisebbek tíz év körüliek, az őrsvezetők jellemzően 15 és 18 év között vannak, a csapatparancsnokok pedig nagy cserkészmúlttal rendelkező felnőttek. Szigorú jelentéstételt követően eléneklik a cserkészindulót, majd közös imával kérnek áldást az aznapi összetartásra.
Az imádság végeztével a parancsnokok vagy távollétükben az őrsvezetők kiadják a feladatot. Látogatásunkkor az aktuális tennivaló az egy héttel azelőtti Magyarház Napra kölcsönadott eszközök behordása, majd a tűzrakás és tűzgyújtás mesterségének elsajátítása volt a közeli zürichbergi erdőben. A rakodással hamar végeztek a fiatalok, pár perccel később verőfényes nyár végi időben kaptattak a város fölé magasodó meredek hegyre felfelé. Útközben Pandát, az egyik őrsvezetőt faggattam. Tudni kell, hogy a cserkészek nem a civil nevükön szólítják egymást. Mindenkinek saját, személyre szabott cserkész neve van, amit jellemző tulajdonságai alapján ad neki a közösség. Útitársam saját bevallása szerint gyermekkori testi adottságai miatt kapta a nevét.
Pandától megtudom, hogy a gyerekeket szüleik leggyakrabban azért hozzák el cserkészkedni, hogy a magyar nyelvet a családon kívül is gyakorolják és megismerkedjenek nemzeti hagyományainkkal. „Emberebb ember, magyarabb magyar” – fogalmazta meg a cserkészet lényegét pedagógiájában Sík Sándor piarista tanár, aki egyik alapítója volt a Magyar Cserkészszövetségnek 1912-ben. A nagy cserkészvezető gondolatai tovább élnek több mint száz év elmúltával, ezer km-rel nyugatabbra is.
A fiatalok csupa hasznos, gyakorlatias dolgot tanulnak meg cserkészéveik alatt. Még ennél is fontosabbak azonban az itt köttetett életre szóló barátságok, szerelmek. Útban felfelé a Zürichbergre a 10-13 éves gyerekekből álló csapat beszélgetését hallgatom. A legtöbben közülük kisgyermekként kerültek szüleikkel Svájcba, de van köztük olyan is, aki már itt született. A régebben itt élők beszédén nagyon enyhén, de már érződik az anyanyelv kopása. Másképp mondanak egy-egy szót vagy olykor eltévesztik a ragozást. Az újabbak, akik csak egy-két éve érkeztek, ilyenkor szeretettel, csendesen javítják ki őket. Ha néha valamelyikük német szófordulatot használ, a többiek egy emberként pisszentik le: magyarul beszélünk!
A sudár fenyők rejtekében megbúvó erdei tűzrakóhelyen hamar összegyűlik a tűzgyújtáshoz szükséges rőzse és aprófa. Míg a nagyobbak mintaszerű máglyát raknak, a kisebbek fontos tudnivalókkal gazdagodnak az őrsvezetőktől a tűz biztonságos használatával kapcsolatban. A végén még egy próbatételt kell kiállni a kis csapatnak: legfeljebb négy gyufaszál segítségével lángra lobbantani a gallyakat. Az első próbálkozás nem sikerül, túl sűrű a máglya, ritkítani kell. Másodszorra a gyufa gyengécske lángja már megperzseli a legvékonyabb rőzseágakat, de aztán kialszik. Harmadjára sem marad meg a tűz. Végre a negyedik nekirugaszkodásra, némi fújtatás után magasba törnek a lángok. Ropogva ég a zürichi magyar cserkészek tüze, füstje pedig messze száll az égen, talán éppen Magyarország felé.
