22 finomság szerepel a repertoárunkban
Mikor jelentkeztem a Kőrösi programra, félve soroltam fel a főzés iránti szeretetemet a diaszpóraközösség számára hasznosítható készségeim között, de mikor megérkeztem ösztöndíjam helyszínére, legnagyobb örömömre hamarosan megtudtam, hogy gasztronómiai ismereteim nagyon is fontos szerepet játszanak majd a program alatt. Már az éves eseménynaptárban is központi helyet foglalt el a havi rendszerességgel tervezett főzőklub és még a karantén sem állhatott utunkba ennek megvalósításában: mikor kiderült, személyesen nem tudunk majd együtt főzni, online főzőórákat szerveztünk a Zoom segítségével. Mégis, legnagyobb kulináris teljesítményünknek azt a receptgyűjteményt érzem, amelyben a közösség tagjai osztják meg kedvenc magyar családi receptjeiket.
A receptgyűjtemény ötlete a hírlap születésével egy időben merült fel. Mentorom, Besenyi Zsuzsi arról számolt be, hogy bár sok család már nem használja a magyar nyelvet és nincs kapcsolatuk az anyaországgal, mégis, mikor a magyar ételek kerülnek szóba, kivétel nélkül fellelkesülnek, hiszen mindenki rajong a magyar konyháért és minden családnak van otthon egy titkos receptje, amelyet különleges alkalmakra vesznek elő. Ezért mikor bemutattuk a közösség havonta megjelentő újságát, azzal a kéréssel álltunk elő, járuljanak hozzá az olvasók minden számához két recepttel, amelyeket aztán az ösztöndíjas időszakom végén majd mi összegyűjtünk és receptkönyvvé szervezünk.
A felkérésemre volt, aki egy desszert elkészítésének folyamatát írta le, mások egy-egy főétel-receptet küldtek, de olyan is akadt, aki egy különleges magyar főzési technika bemutatására vállalkozott. A sokak által ismert nemzeti ételeink mellett olyan kimondottan egy területhez kötődő ínyencségek is akadtak, amelyek még számomra is újdonságként szolgáltak. Mivel pedig a tradicionális ételek elkészítése sokszor fontos családi hagyományokhoz kötődik, arra kértem a receptek beküldőit, írjanak receptjükhöz egy anekdotát, amelyben elmesélik, milyen emlékeik fűződnek a bemutatott fogáshoz. Így a projekt abban is segített, hogy betekintést nyerhessünk a magyar diaszpóra mindennapjaiba és olyan történeteket dokumentálhassunk, amelyek lehet, hogy máskülönben hamarosan a feledés homályába vesztek volna.
Kovács András történetéből az derül ki, hogy bár édesanyja jómódú értelmiségi családban nőtt fel, ezért soha nem szorult rá, hogy magának főzzön, az első világháború alatt nem volt más választása, mint, hogy szakácsnőnek álljon. Így mikor évekkel később friss emigránsként Córdobában próbálta megállni a helyét, már magabiztosan épített vállalkozást a magyar cukrászsütemények köré. A kis konyha falai közül Señora Éva neve nemsokára jól csengő márkanévvé nőtte ki magát, akinek ismertsége elsősorban a darázsfészek nevű péksüteményhez kötődött. András szerint édesanyjának köszönhető, hogy a finomság megvetette lábát az argentin városban és hogy ma is sokan fogyasztják azt mate-juk mellé magyar torta néven.
Besenyi Zsuzsi úgy emlékszik vissza, nagymamája szenvedélyesen rajongott a gasztronómiáért, viszont nagypapája nem engedte, hogy a házon kívül is kamatoztassa tudását, hiszen ebben a korban még az volt az elvárás, hogy az asszonyok a családjuknak szenteljék magukat. Így otthon élte ki hobbiját, gyermekei és unokái legnagyobb örömére. Zsuzsi csak régi holmijait átnézve fedezte föl csodálkozva, hogy még a Bibliájában található ima mellé is receptet írt, valószínűleg azért, hogy biztos helyen tudja azt.
Filipánics Mihály arról mesélt, hogy gyermekként mindig figyelte családja nőtagjait, amikor főztek, hiszen fiatal korától lelkesedett a magyar gasztronómia iránt, Magyarországra tett utazásai pedig csak tovább gazdagították az általa ismert ételek tárházát. Fontosnak érezte, hogy ő is tovább népszerűsítse a magyar konyhát, így amikor felnőttként az argentin légierőnél kezdett el dolgozni, az ország különböző pontjain mutatta be megszerzett tudását. Legbüszkébb talán arra, mikor az Antarktiszon főzött paprikás csirkét.
Bár minden hozzájáruló magyar szüleitől, nagyszüleitől, dédnagyszüleitől tanulta az ételek elkészítésének módját, mégis, az idők során a helyi alapanyagokhoz és elérhető eszközökhöz voltak kénytelenek alakítani azokat. Így került a tejföl helyett tejszín és puha krémsajt keveréke a lángosra, csili a töltött káposztába és a híres argentin chocotorta alap a dobostortába. A paprikáshoz a nokedlit nokedliszaggató hiányában most már két kanállal darabolják a forró vízbe, a magyar fűszernövényeket pedig van, aki otthonról kapott magokból saját kertjében kezdte termeszteni, hiszen itt közülük néhányhoz csak nagyon nehezen lehet hozzájutni a boltokban.
Úgy gondolom, a gyűjtemény jóval több, mint a legnépszerűbb magyar ételek válogatása. Egy részről a családi örökség fontos kincsei ezek az íróknak, melyek kiemelik őket az ország többi lakosa közül, másrészről pedig a kivándorlók életének és identitásának kiváló tanúvallomásai az olvasók számára. Bár a közösség által bemutatásra választott étkek különbözőek, egy dologban mégis megegyeznek: ízük és illatuk egy nosztalgiákkal teli világba repíti őket. Emlékeket idéznek föl, egy szeretett emberről, a család melegéről és egy óhazáról, amelyet bár sokaknak még nem volt lehetősége megismerni, a gasztronómián keresztül mégis a szívükben hordoznak és hordozni fognak mindaddig, amíg receptjeik kiállják az idő próbáját.
