Már az odaút maga nagy élmény volt – amellett, hogy négyszer fordultunk vissza valamiért, ami éppen otthon maradt/hiányzott a kézműves foglalkozáshoz, egyre inkább derülve a történteken –: áthaladtunk a lenyűgöző Peak District völgyes-dombos területén, ahol fekete fejű, fehér gyapjas, békésen legelő bárányokat, hatalmas völgyhidakat láttunk a szikrázó napsütésben.
Hullban aztán egy-kettőre megtaláltuk a közösségi termet, ahol már az előkészületeken munkálkodtak a szervezők, László Brigitta, a hulli magyar közösség egyik nagy „mozgatórugójának” iránymutatásaival – Briginek ezúton is köszönjük kedves meghívását, illetve a fotókat.
Megszólaltak az első karácsonyi muzsikák, felkerültek az első díszek a fára, s míg mi kipakoltuk a kézműveskedéshez szükséges eszközöket, már ott is termett a kíváncsi gyermeksereg, aki próbára tehette, illetve fejleszthette kézügyességét. Lehetett cukormázzal mézeskalácsot díszíteni, mécsestartót csinosítani, gyöngykarácsonyfát fűzni, papírtányérból Mikulást készíteni, szebbnél szebb karácsonyi képet színezni, valamint – hogy legyen egy kis anyanyelvi agytorna is a repertoárban – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó szókeresővel is készültünk nekik.
A kis szorgoskodó kezek megpihenhettek, amikor mikulásváró énekeket tanítottunk a gyermekeknek és szüleiknek. Zengett az egész terem, s egyszer csak betoppant Télapó, vállán jókora puttonyával, hangos dudaszó kíséretében. Skót duda – bizony, talán magam lepődtem meg leginkább rajta. Az egyébként Hullban rendőrként szolgáló skót úriember, a skót nemzeti gárda fődudása egy egész brit dalcsokorral örvendeztetett meg bennünket, majd ezt követően a „Hull a pelyhes…”-t is eljátszotta, s ebbe már mi, többiek is bekapcsolódtunk: közösen énekeltünk a Mikulásnak. A rögtönzött műsort követően minden gyermek boldogan vette át a jól megérdemelt csomagját – a manchesteri édességekhez hasonlóan – magyar finomságokkal megtöltve. Hiába, a nagy szakállú Télapó mindenre gondol…
