Pedig a szigetország magyar közössége egyáltalán nem volt könnyű helyzetben 2020-ban – és itt most nem, illetve nem csak a vírushelyzetről beszélek. Wellingtonba néptáncoktatót vártak, s helyette egy magyartanárt kaptak. Emlékszem az első napok bizonytalanságára, mikor a fentebb említett igény a tudomásomra jutott. Sem mentorom, sem én nem sejtettük, mi sül majd ki ebből a helyzetből. Annyi volt csak biztos, hogy az eddigi tapasztalatok szerint a néptánc, illetve a gasztronómiai jellegű események mozgósítják leginkább a kinti közösséget. Én, aki legutóbb hétéves koromban csárdásoztam egy roppant bizonytalant, és a konyhában is inkább merész vagyok, mint tehetséges, érthető szorongással tekintettem a jövőbe. Majd kiértem Wellingtonba, gyakorlatilag a vírussal egyidőben, s mire megszokhattam volna a híres szelet, a helyzet egyre rosszabbul festett: nem elég, hogy nem azt fogom csinálni, amit a fogadó közösségem várt, de még azt is csak távoktatásban.
Nem is sejthettük, hogy pont a távoktatás lesz az út, ami több óra megtartását, jóval több ember, sőt, város bevonását teszi majd lehetővé. Mint ahogy azt sem, hogy az új-zélandi magyarság igenis mozgósítható magyartanulással, hogy lelkesek, hogy tele vannak elérni kívánt célokkal e téren. Van, aki magyar származású házastársával szeretne többet beszélgetni annak anyanyelvén, mások a szüleikkel vagy itthon élő nagyszüleikkel ápolnák ilyen módon is a kapcsolatot, sokan pedig már tudnak magyarul, de csiszolni, tökéletesíteni szeretnék e képességüket.
Ma már távolinak és – az elmúlt öt hónap tapasztalataival, élményeivel felvértezve – nevetségesnek tűnik a kezdeti bizonytalan szorongás. Június elején mentorom, Szentirmay Klára felmérést végzett a diákok körében: mindenki hangot adhatott véleményének, s a pozitívumok mellett természetesen kiemelhette azt is, miben változtatna az órákkal kapcsolatban. A kapott visszajelzések segítettek, hogy együttléteinket még inkább a csoportok igényeihez alakítsam, s bizonyára ennek is szerepe van abban, hogy a „hivatalosan” hatvan perces foglalkozások nem egyszer negyed órával, húsz perccel vagy még többel hosszabbodnak.
Emellett mindaz, amiről a korábbi cikkekben szót ejtettem – a csoportdinamika kifogástalan működése, a diákok tudásvágya, erős kötődése a magyar nyelvhez és kultúrához – továbbra is aktuális. Új-Zéland épp a téli évszakban jár; mind rövidebb nappalok, hideg, eső és szél… aki ezek ellenére este, az óra végén még képes azt mondani „tanuljunk többet”, úgy gondolom, valóban kimeríti a motivált tanuló fogalmát.
Sőt, többen immár nem is csak heti egyszer, de két alkalommal is a gép elé ülnek, hogy a nyelv mellett az ország földrajzával, történelmével, szokásaival ismerkedjenek… de erről majd egy következő cikkben!
