Február a korábbi hónapokhoz képest nyugodtabb tempóban telt, ugyanakkor egy különösen emlékezetes és mély tartalmú kulturális esemény adott keretet a hónapnak. Február 22-én a torontói Szent Erzsébet Templom adott otthont egy vallomásos színpadi monodrámának és megemlékezésnek, amely Márai Sándor életét és gondolatiságát állította a középpontba.
Az est különleges apropóját az adta, hogy idén 37 éve hunyt el Márai Sándor, a kassai polgár, aki elvesztette a hazát, de soha nem alkudott meg. Íróként és gondolkodóként egész életében következetesen képviselte erkölcsi elveit, még akkor is, amikor az emigráció magányában kellett élnie. Műveiben gyakran foglalkozott a haza, az identitás, az emberi felelősség és a lelkiismeret kérdéseivel – sokszor fájdalmas őszinteséggel, mégis mély emberséggel.
A monodrámát Schneman Gabriella adta elő, aki egyben mentorhelyettesem a Budapest–Toronto Kulturális Hídnál. Előadása rendkívül hiteles és átgondolt volt: Márai szövegein keresztül olyan gondolatokat közvetített, amelyek ma is érvényesek, és amelyek hallgatásra, elcsendesedésre késztették a közönséget.
Az előadás számomra különösen megérintő volt. Márai nem kerülte a kemény megfogalmazásokat, ugyanakkor mindig teljes őszinteséggel beszélt a világról, az emberi gyarlóságról és a morális felelősségről. Ez a fajta következetesség és belső tartás rendkívül becsülendő, és ma is iránymutató lehet mindazok számára, akik értékközpontú gondolkodásra törekszenek.
A februári est így nemcsak irodalmi élményt adott, hanem alkalmat is arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és elgondolkodjunk azon, mit jelent számunkra a hűség, az igazság és a hazához való tartozás – akár itthon, akár a diaszpórában élve.
