A Windsori Magyar Kulturális Központ évente több alkalommal rendez ételvásárokat, melyek közül hagyományosan a Hálaadás hétvégéjére eső, őszi vásár bonyolítja a legnagyobb forgalmat. Általában saját készítésű hurkát, kolbászt, gulyáslevest, töltött káposztát és házias süteményeket árusítanak, amivel nem csak a magyar konyhát népszerűsítik a kanadaiak körében, de az intézmény fenntartási költségeihez is hozzá tudnak járulni. A magyaros fogásokat és süteményeket mind a központ önkéntesei készítik el, akik egyben az árusítást és a felszolgálást is végzik.
Az önkéntesek már nyár óta készültek az októberi eseményre: többen közülük augusztus óta heti rendszerességgel találkoztak a kulturális központ jól felszerelt konyhájában, ahol tepsi számra készítették a diós és mákos bejgliket, a tepertős pogácsát, zserbót és a különféle aprósüteményeket. De a munka java csak a vásár előtti napokban kezdődött: a máskor kulturális rendezvényeknek helyet adó magyar ház csarnokába 450 kg disznóhús érkezett, amelyet férfi önkéntesek daráltak és ízesítettek paprikával, hagymával, májjal, szalonnával. Amíg a csarnokban a kolbásznak és tölteléknek való hús készült, a konyhában az asszonyok 200 fej káposztát szedtek leveleire és készítettek elő a másnapi káposzta töltéshez. A vásár előtti napon 12 asszony reggel 9-től este 10-ig formázta a hússal töltött tekercseket, mert, mint mondják, akkora rá a kereslet, hogy bármennyit készítenek, szinte rögtön elkapkodják a vendégek. Munkájuk eredményeképp másnap közel 9000 káposztatekercs várta tepsikbe halmozva az éhes vendégsereget.
A sláger idén a sült kolbász és a töltött káposzta volt: előbbiből a két nap alatt 200 kg kelt el, míg utóbbiból – ahogy a szakácsnők is jósolták – mind a 9000 tekercs elfogyott. Szintén nagy volt a kereslet a bejglire, a pogácsára és a gulyáslevesre is. Bár a vásár látogatói túlnyomóan kanadaiak voltak, rövid beszélgetés után sokukról kiderült, hogy részben magyar felmenőkkel rendelkeznek. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen Windsor az 1920-as évek óta népszerű célpontja volt az Európából érkező bevándorlóknak. A város 1919 után Kanada autóipari fellegvárává nőtte ki magát, az egymás után nyíló gyárak pedig gyorsan felszívták a Kanadába újonnan beáramló munkaerőt. Nem csoda, hogy Windsor a trianoni békét követő időkben a magyar bevándorlók egyik fő célpontjává vált és jelenleg is a 4. legnépesebb számú magyar diaszpórának ad otthont Kanadai viszonylatban.
„A látogatóink közül sokan második, vagy harmadik generációs magyarok, vagyis már Kanadában születtek, de szüleik, nagyszüleik még magyarok voltak. Gyakran előfordul, hogy bár ők maguk már nem beszélik a magyar nyelvet, de a gulyás és a töltött káposzta ízére még emlékeznek a nagymama konyhájából, ezért szívesen vesznek részt az általunk szervezett ételvásárokon. Tulajdonképpen a magyar konyha iránti szeretetüket tudjuk a kulturális központunk javára fordítani” – meséli a rendezvény egyik önkéntes segítője, Godinek Piroska.
Az októberihez hasonló ételvásárok szép példái annak az összefogásnak, amit munkám során gyakran tapasztalok a windsori magyar közösségben. Az önkéntesek tudják, hogy az ételvásárokból befolyó bevétel nélkül a magyar ház fenntartása lehetetlen lenne. Ezért mindenki azzal járul hozzá a rendezvény megvalósításához, amivel tud: akik híján vannak főzőtudománynak, azok krumplit pucolnak, felszolgálnak, vagy mosogatnak, a távol maradók közül pedig sokan élelmiszer-, vagy pénzadománnyal támogatják az eseményt.
