Córdobában a szeles és száraz tél után végre itt van a kellemes, meleg idő, a helyi magyar közösség is egyre aktívabb. A tavasz első napját, szeptember negyedikét is egy nagyon szép eseménnyel ünnepeltük. Ez a nap ugyanis Córdobában a Día del Inmigrante, vagyis a bevándorlók napja, amit a córdobai városvezetés szervez. Ilyenkor hagyományosan kitüntetik minden külföldi közösség legidősebb és legrégebben érkezett tagjait, és az idei évben három magyar, Pataky Zsuzsanna, Miklósa Edith és Domján László is a kitüntetettek között volt. A ceremónia minden évben a katedrálisban kezdődik, ahol a közösségek népviseletben felvonulnak. Az a megtiszteltetés ért, hogy idén én tarthattam a magyar zászlót a szertartás alatt. Ezen az eseményen is a legkülönbözőbb országok képviselői vettek részt, képviseltette magát például Spanyolország, Görögország, Szíria, Japán, Oroszország, Kolumbia, Bolívia, Szudán, Mexikó, Olaszország, Brazília, Lengyelország, Horvátország, és még sorolhatnám. Az ünnepség nagyon megható volt, több közösség tagjai is anyanyelvükön énekeltek. A felvonulás később a katedrális mögötti hangulatos kis téren, a Plazoleta Jerónimo Luis de Cabrerán folytatódott, ahol a város több vezetője is beszédet mondott. Itt adták át a kitüntetéseket a közösségek legidősebb tagjainak. Mivel Domján László nem tudott eljönni a rendezvényre, az ő kitüntetését én vettem át. Nagy öröm volt látni, hogy Argentínában a különböző közösségek így megbecsülik egymást, és hogy a városvezetés ilyen sok lehetőséget ad a szereplésre és a hagyományok őrzésére.
Szintén szeptemberben, 23-án tartottuk meg a Szent László-emlékévvel kapcsolatos megemlékezésünket is, melyen a Club Húngaroban gyűltünk össze. Mivel az itteni közösség még keveset hallott Szent László király uralkodásáról és legendáiról, előadásomban elsősorban élettörténetének bemutatására törekedtem. Uralkodásának fontosabb dátumai és állomásai után legendáit mutattam be részletesen. Mivel az itt élő magyarok több, mint fele Erdélyből származik, nagyon tetszett nekik, hogy a legendák nagy része Erdélyhez köthető. Különösen a Tordáról származó család örült a Tordai-hasadék keletkezését elmesélő történetnek. Mivel művészettörténész vagyok, különösen fontos feladatomnak érzem, hogy a külhoni magyarságot megismertessem a magyarországi művészeti emlékekkel, így ebben az előadásomban is bemutattam több műalkotást. Ezek közül a ma Győrben található Szent László-hermát emeltem ki leginkább, ami igazán érdekes mű, biztos voltam benne, hogy a hallgatóságnak is tetszeni fog. Természetesen bemutattam a nemrég elkészült arcrekonstrukciót is, ami szintén nagy sikert aratott. Az előadást magyar nyelven tartottam, többen is segítségemre voltak a fordításban, de a ppt-ben található jegyzetet spanyolul készítettem el, hogy mindenki könnyen tudja követni az előadást.
Októberben aztán elérkeztünk az év egyik legfontosabb eseményéhez, az '56-os megemlékezéshez is. Mivel idén október 23. hétfőre esett, mi az előtte lévő szombaton, vagyis október 21-én tartottuk meg az eseményt. A tavalyi ösztöndíjas, Püski Zsuzsi részletes előadást tartott a forradalom lefolyásáról, ráadásul spanyol nyelven, ezért én úgy gondoltam, fölösleges lenne magát a forradalmat ismét részletesen bemutatnom. Helyette inkább a két világháború közötti időszakról, a kommunizmus magyarországi kialakulásáról és a forradalom előzményeiről tartottam egy összefoglaló előadást. Ez után a már említett Domján László fia, Domján Sándor mesélte el, hogyan menekültek a szülei 1956-ban Argentínába, és mik voltak édesapja emlékei a forradalommal kapcsolatban. Majd a közösség másik két tagja, Besenyi Zsuzsanna és Kovács András mesélték el szüleik történetét. A beszédek után közösen megnéztük a Szabadság, szerelem című filmet, ami nagyon érzékletesen és izgalmasan mutatja be a forradalom eseményeit, és reméltem, hogy ez által közelebb hozza a történelmet a közösség tagjaihoz. A film után Filipanics Mihály bemutatta a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeumban készített fényképeit, amik még jobban megdöbbentették a hallgatóságot. Mivel a córdobai magyarok felmenői nagyrészt még 1956 előtt hagyták el az országot, a közösségen belül csak keveseknek van személyes kapcsolatuk a forradalommal. Nagyon fontosnak éreztem, hogy ne csak egy történelmi előadást halljanak az eseményekről, hanem szemléletes, az érzelmekre is ható megemlékezést tartsunk, és úgy érzem, a múzeumban készült fotóknak, a filmnek, de leginkább a Szabadság, szerelem végén elhangzó Márai versnek hála, ez sikerült is.
