Eljött november negyedike, és vele a megtorlás. Addigra az oroszok újra megszállták az országot, dübörögve jöttek be a tankok. Az ide küldött katonák azt sem tudták, hol vannak. Azt hitték, a Szuezi-csatornához vezényelték őket, mert arról az egyről hallottak. A forradalomról senki nem szólt nekik, fogalmuk sem volt, mi ellen harcolnak.
Az ország elszomorodott. Reggel hat órakor ágyúdörgésre ébredtünk, bekapcsoltuk a rádiót, és csak a Himnusz szólt szakadatlanul, ebből tudtuk, hogy minden elveszett. Rettenetes érzés volt. Rombolták a várost, a kórházakat, és mindent, ami az útjukba állt. Én korábban minden évben beadtam az igényemet, hogy kiutazhassak Hollandiába az ismerőseimhez, de a hatóságok minden alkalommal visszadobták azt. Aztán már bele is nyugodtam, sőt, a forradalom alatt úgy gondoltam, ha szabadok leszünk, nincs miért elmennem ebből az országból. De ahogy teltek a hetek, a terror egyre nőtt, és láttuk, hogy a régi rendszer teljes egészében visszaáll.
Ahányszor bementünk dolgozni, mindig kevesebben voltunk. Az emberek sorra szöktek el. Az idősebbek azt mondták, akinek van hová mennie, az miért maradna itt? Addig-addig mondogatták, amíg a munkahelyemről szinte minden fiatal eltűnt. Azt hajtogatták, hogy itt nincs jövőnk. Ekkor határoztam el magam, hogy én is elszökök az országból.
Hogy mi van a határon, nem tudtuk pontosan. Ellentmondásos hírek jöttek napról napra. Volt, aki azt mondta, mindenkit lelőnek, akit elfognak, úgyhogy a szökés egyáltalán nem tűnt biztonságosnak. Soha nem jártunk a határnál, azt sem tudtuk, hogy néz ki, csak annyit hallottunk, hogy szántóföldeken, és mocsaras részeken kell átjutni Ausztriába. Már 1957 januárja volt, mikor eldöntöttem, hogy nekivágok az útnak. Megmondtam a hozzám közel álló ismerősöknek, hogy vasárnap délután háromkor találkozunk a Keletiben. Aki jön, jön, aki nem, nem.
Így is lett. A délutáni vonattal indultunk el a bátyám, a kollégám, Gábor – aki később a férjem lett – és én. Semmit nem vittem magammal. A szüleinknek sem szóltunk, mert tudtuk, hogy nem engednének el minket. Négyen voltunk testvérek, és eredetileg mind a négyen elindultunk, de útközben rájöttünk, hogy a tizenegy éves kishúgunkat mégsem vihetjük magunkkal – az túl nagy felelőtlenség lett volna. Így az egyik bátyám, és a húgom otthon maradt. A másik bátyámnak viszont jönnie kellett, mivel ő korábban honvéd volt, és ha otthon marad, az biztos börtönt, vagy kivégzést jelentett volna számára. Igazolványa sem volt, ami akkoriban egyet jelentett az azonnali börtönnel.
A vonaton próbáltunk feltűnésmentesek maradni. Mi Gáborral beálltunk az ajtó mögé, a bátyám pedig kocsiról kocsira járt, és hozta a híreket. Egyszer csak sápadtan jött vissza a hírrel, miszerint Győr után már nem maradhatunk a vonaton, mert mindenkit igazoltatnak, rengeteg az orosz katona, és mindenkit leszállítanak.
Győrben leugrottunk. Fogalmunk sem volt, merre induljunk, így a vágányok mentén indultunk el a sötétbe. Ekkor egy jóindulatú öregember utánunk szólt, hogy ha menekülünk, eszünkbe ne jusson a sínek mellett maradni, mert az túl feltűnő. Rávágtuk, hogy mi nem menekülünk sehová, de megfogadtuk a tanácsát. Elindultunk háztól házig, januári esőben, dermesztő hidegben. Kinéztünk a térképen egy falut, és kitaláltuk, hogy ha bárki kérdezi, azt mondjuk, esküvőre megyünk oda. Persze semmi alkalmi ruha nem volt rajtunk. Csak amiben mentünk, meg egy télikabát, és egyetlen aktatáska egy váltás fehérneművel és pár szem pogácsával, hogy éhen ne haljunk. Volt egy szép félcipőm, amit még az azt megelőző nyáron vettem Csehszlovákiában, abban sétáltam a nagy hóban és sárban.
Egy éjszakát egy idegen háznál töltöttünk. A néni, aki befogadott, megígérte, hogy a férje majd reggel segít és megmutatja az utat a határ felé, de mire felébredtünk, a háziaknak hűlt helye volt. Megijedtünk, gyorsan összekaptuk magunkat, és egyedül mentünk tovább. Az utcán kérdezgetve, háztól házig, fától fáig bujkálva osontunk, figyelve, nem tűnik-e fel egy katona. Végül eljutottunk egy kis tanyára.
Az ottani ember megígérte, hogy átvezet minket, de csak éjfélkor indulhattunk. Elkérte a szép félcipőmet, és adott helyette egy hatalmas csizmát. Az első mocsaras résznél kiderült, hogy a csizma lyukas. Ahogy beleléptem a mély sárba, a csizma ott is maradt. Az ember persze minden ékszerünket és pénzünket elvette, mondván, fél óra múlva odaát leszünk. Fél óra múlva még sehol nem voltunk, ő viszont közölte, hogy neki innen már veszélyes továbbjönni, folytassuk egyedül.
Innentől a saját fejünk után mentünk. Nagyjából tudtuk az irányt. Az osztrák zászlót kerestük a tekintetünkkel, az volt a cél, a biztonság egyetlen jele. Tizenketten voltunk a csoportban, akik ott botorkáltunk a sötétben. Amikor valahol fény villant, mindenki azonnal a földre vetette magát. A szép bézs kabátomban feküdtem bele a mély sárba. A többiek kúsztak előre, én meg követtem őket. Éreztem, ahogy a kabátom ujján befolyik a jéghideg sár.
Lőttek is felénk, de szerencsére mindenki megúszta. Elértünk egy erdőt, ott fától fáig bujkáltunk tovább. Az utolsó akadály egy kis folyó volt, amin át kellett gázolnunk. Mire a túlpartra értünk, csupa víz és sár volt mindenünk, úgy nézhettünk ki, mint a malacok. De aztán megláttunk egy táblát, amelyen németül írta az utca nevét. Ekkor fellélegeztünk, hiszen tudtuk, hogy végre biztonságban vagyunk.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésének köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian. Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
