A 2025-ben megrendezett Szent István túra az észak-argentínai Chaco tartomány magyarlakta településeit köti össze egy 32 km hosszú emléktúrán. A tartományi Tv. Híradó negyedórás műsorban számolt be az eseményről (a 7. perctől).
A kora reggeli órán gyors búcsút vettünk a Villa ángelai Magyar házban elhelyezett Szent István szobortól, majd a városból kifelé hamarosan rátértünk egy olyan földútra, ahol autókra már nem kellett számítanunk. Ezután egy kedves, ismerős campo*, azaz tanya épületcsoportján ballaghattunk néhány kilométeren keresztül. A campón (ejtsd: a kampón!) nagyon kedvesen fogadtak minket, megmutatták a helyi állatokat, háziállatokat. A nagy kutyákat elzárták, viszont a cserkészgyerekek megsimogathatták a kecskéket, birkákat. A nanduk sajnos nem engedték, hogy megsimogassuk őket, csak messziről fényképezhettük le.
Az első megállónk kb. 9 kilométerre, Pastoril faluban volt. Itt egy őslakos közösség tagjai élnek, a mokojok. A település nem rezervátum, (az indiánrezervátum fogalma az Észak-Amerikára jellemző), nem is redukció, amiket a 18. században hoztak létre a jezsuiták innen kb. 500 km. távolságra. Sok magyar erre szokott gondolni. Egyszerűen csak egy százhektáros terület a szántóföldek között, amit az 1920-as években az őshonos mokoj indiánok számára lakóhelyként jelölt ki az akkori kormányzat. Itt a helyi közösség vezetője fogadott bennünket. Rövid üdvözlő beszédében kitért arra, hogy a mokojok régen mindig úton voltak: hatalmas területeket jártak be gyalog, hogy mindig ott takarítsák be az őserdő ajándékait, ahol épp termőre fordulnak. Ez az élet: menni, és megismerni a természetet, amely életben tart bennünket. Caminar es la vida! Menni, ez az élet! Ezzel az üzenettel útra bocsátott bennünket, ráadásul csatlakozott hozzánk a településről az ő saját lánya is, és még néhány kutya a településről.
Szendvics-ebédünket Pueblo Diaz településen fogyasztottuk, el, kb. félúton. Nem is valódi település, inkább tanyaközpont: egy szép négyzetes tér mellett található a tanyasi iskola, két templom (a katolikus és a protestáns), nem messze egy aprócska temető. Lakóház itt jószerivel nincs is, bolt sincs, kocsma sincs. Az utolsó 16 kilométeres szakaszra olyanok is elénk jöttek Du Gratyból, akiknek a teljes szakasz, a 32 kilométer, hosszú lett volna. Molinót is hoztak magukkal, így amikor megérkeztünk Du Gratyba, már teljes díszben vonultunk, magyar zászló, illetve a két magyar szervezet molinója alatt. Bevonuláskor azt az éneket énekeltük, amit a cserkész gyerekek költöttek útközben: egy nandu-dú-dudú-dudú-dudú, két nandudú-dudú-dudú-dudú stb… Nem valami magas szintű költészet, de legalább a cserkészgyerekek megtanultak magyarul számolni a hosszú út alatt, Lea lányom meg fordítva, a spanyol számneveket sajátította el.
A du gratybeli fogadtatás minden várakozásunkat felülmúlta. A Magyar Házban ekkor már javában sürgött forgott a helyi közösség apraja-nagyja. A Liliom tánccsoport és a Pamuk gyerekcsoport lányai a viseletüket igazgatták, fiúk a parázsnál sütötték a kolbászt és azt a tipikus argentin marhaoldalast (magyarul chorizót és asadót). Amikor megérkeztünk, félbemaradt a munka, megtapsoltak, megölelgettek minket, és minden lehetséges enni-innivalóval traktáltak. Szusszanásnyi szünet után a magyar gyerek- és felnőtt tánccsoport bemutatója következett, majd a du graty Szent István szobor felszentelése következett. Előbb José „Joselín” Bischoff, a Villa Ángelai, és Botka „Chivi” Margarita a Du Graty Magyar Egyesület vezetői üdvözölték a jelenlévőket, és gratuláltak a Szent-István túra résztvevőinek. Magam is szót kaptam, és kiemeltem, hogy a túra egy szép példája a magyar közösségek összefogásának. A helybéli plébános méltatta a magyar államalapító Szent István királyt, majd a szobor méltó elhelyezésére került sor az épület frissen felújított épület dísztermében. Ezután már csak a mulatság volt hátra: megnyílt a büfé, fogyott a kolbász és az asado, folyt a bor és a kólás fernet, aztán elkezdődött a táncház. A túrázók elfelejtették, hogy fáradtak is voltak, magunk is sokat táncoltunk, a gyerekek pedig kergetőztek.
Este 10 óra is elmúlt már, mikor meggyújtották a Magyar Ház udvarán a máglyát, amit moldvai dallamokra, a furulya hangjára és egy cajón ütemére táncoltunk körbe. A 32 kilométeres út pora, a nap melege, a fáradt lábak sajgása eltűnt – és csak az maradt, hogy itt, Észak-Argentínában, a Du Graty Magyar Ház udvarán újra otthon volt a magyarság.
